Tükör a tükörben...

Az elmúlt napokban nagyon zaklatott vagyok...Olyan típus vagyok aki áttudja érezni egy-egy életnek, léleknek a sorsát, az emberiség ,,világfájdalmát". Péládul megyek az utcán meglátok egy embert, és valami belülről rám tör, érzem a fájdalmát, a szerencsétlenségét, és képes lennék olyankor elsírni magam. Ezért tudtam mindig is úgy szeretni az IStent, a hazát, a családot, a szerelmeimet, mindenkit, az Embert! És beletudtam magam élni filmekbe, regényekbe, versekbe....lélekkel átérezni mindent...Most pedig Babits Gólyakalifája volt a kötelező olvasmányuk...De nem is lényeges ez, hacsak nem annyiban, hogy a szokottnál is több önreflexióra késztet. Amióta Tündérrel együtt vagyok, teljesen megváltoztam, sok mindenben, most nincs időm ezeket végiggondolni és leírni, de majd megteszem. A fontos az, hogy úgy érzem nem az vagyok, aki voltam, nem ,,Én" vagyok, s ,,Én" lázadozik ez ellen. Ilyenkor kitörök és hisztizek Tündéremnek. Utána persze szörnyű lelkiismeretfurdalásom van. Mintha az egó törne föl, amit egyre jobban le kell bontanom Tündér mellett. S ez nem lenne baj, de ennek van egy másik oka is azon kívül hogy Tündérnek minél jobb akarok lenni:az hogy én nem vagyok olyan boldog mellette.Fájdalom beismerni, szörnyű kín,nem tudok magammal mit kezdeni. Szeretem imádom, tiszta szívből, nem akarok mást csak mindig vele lenni,s mégis ő mellette nem lehet fölszabadulnom úgy, nem szoktunk összebújni annyit nem röhögünk annyit...annyi minden hiányzik, nem tudom mennyire szeret-e...én eggyé akarok vele válni minél jobban lelki és szellemi szinten,ő azonban erőszakosan és makacsul őrzi az identitását...ahogy az én egóm elvan nyomva és csökken az övé úgy kerül mind följebb és följebb..és amikor lázadozik az enyém, akkor török ki, és baj ez..mert Ő nem érti meg..ő nem akar a szívemmel látni,a lelkemmel érezni...s én szeretnék az övével, de azt sem hagyja...begyöpesedek mellette...nem kapom meg amire vágyom, amire vártam, s mikor már kezdem teljesen elnyomni magamba az én szempontjaimat, amiket én szeretnék, hogy őt a kitöréseimmel ne zavarjam, akkor csak vagyok mellette, mert szeretem, és csak mellette vagyok nyugodt és mellette tudom mégis normálisan jól érezni magam. Ha nem vele vagyok csak felé húz a szívem folyton... Mellette pedig elfogyok, elvész az egóm egy jó része is, ami jó...de magamból, az igazi énemből is valami...amit szerettem, ami jó volt. Egyszerűen nem viselkedik úgy, mint aki szerelmes belém...lelki érzékenysége messze elmarad a mögött, amit gondol magáról, vagy amit igényelnék. S az igényeimet már sárba taposom csak mert szeretem és hogy így is élvezhessem a társaságát, és mégis azt kell mondjam hogy boldog vagyok. Iszonyú ellentmondások fezsülnek bennem, nem tudom mit érzek ki vagyok, csak azt, hogy ez így nem jó, és azt, hogy bármennyire sem jó, Ő jó, őt szeretem, és nem lennék képes elhagyni megcsalni, még akkor sem, ha közben valójában nekem iszonyat rossz és terhes is lenne már ez a kapcsolat...nem tudom mi tévő legyek, nem tudom mi változhat, bocsánat a zavaros fogalmazásért, ez is megmutatja a bennem dúló viharokat....Abban reménykedem, hogy szerelmem elég erőt és türelmet ad, én elég jó hatással leszek rá, miképpen ő is úgy van rám sok tekintetben, és egymást megismerve egymásnak nagyon sokat adva rájön mennyire szeret, és hogy mit kell adnia önzetlenül magából, ami engem boldoggá tesz, mivel most úgy érzem ha tesz is némi ilyesmi lépést, a többet, a döntő súlyt akkor is én teszem, és az aránytalanság diszharmóniát szül ,ami az egyik félnek rövidtávon, a kapcsolatnak hosszútávon nem kedvez. És még csak ezt is remélhetem, hogy jól gondolom, és valójában én vagyok valamiért az egészben az önző, ami szörnyű fájdalom és gyalázat, mikor azt szeretném ,hogy ő boldog legyen, hogy neki legyen jó...Persze egy kapcsolat nem így működik, mind a két félnek elégedettnek kell lennie, minthogy én nem vagyok teljesen elégedett, de ha igazán szeretem akkor megszokom majd azt, hogy neki ez így elég, neki ez így jó..én pedig....majd csak elleszek valahogy.

Szeretővel mit csinálsz..

Nah igen, most volt Budavári Eliberata. Két nap, szép dolmányok, csattogó szablyák, létrák, várfal, víz, szalma, lőpor szag, borgőz, elvetemült hagyományörző állatok. Az egyik legistenibb hétvége az évben. Zsoldot is kaptam, ami kifejezetten jól esett, mert így van egy kis pénzem, persze sosem ezért csináltam. Ezt csak elkötelezettségből lehet csinálni rendesen, szívből. Mert át kell adni valami tudást, valami lelket/szívet az embereknek amit az őseink képvisletek. Nem egyszerű, de igaz, tiszta szívű férfiaknak való munka, és én imádom csinálni. Kérelmeztem a felvételt a Bornemissza János Hagyományőrséghez, és tervezem, hogy megtanulok lőni elöltöltős fegyverekből, és szerzek majd valahonnan pisztolyt vagy puskát (ez persze több éves terv). Az aranyszablyások akik a Bornemisszába is benne vannak, szét akarnak válni az Aranyszablyától. Már előre is félek mi lesz ebből.
A mai nap amúgy életem egyik legjobbja, Tündérem elkísért, és fölolvashattam neki a várfalon, ragyogó napsütésben a versem, amit írtam neki. Igazán romantikus volt és remek, hogy iylen helyzetbe modnhattam el, beöltözve. Az más kérdés, hogy ő ezt az egészet a legkevésbé sem érétkelte (ha azt is modnta), de hát nem tehet róla senki, hogy nem az a romantikus, idealista típus:) Egyre jobban szeretem, köszönöm Uram!
Jah igen, ma a bemutatók előtt, volt egy ,,mise", de inkább hívnám istentiszteletnek, nem azért mert kálvinista volt (inkább volt katolikus), hanem mert nem is ez számított, nem volt pap sem, hanem pár vitéz őszinte tiszta szívvel imádkozott az Úrhoz, fölemelő élmény volt. És hát, el kell ismerni, hogy nincs jobb érzés, mint a ragyogó napényben, tiszta kék éggel a fejed fölött, a lőpor szagától megrészegülve, a lövésektől felélénkülve futni a várban kivont szablyával, megrohanva az ellenséget, miközben apró magyar kisgyermekek tucatjai néznek lenyűgözve, apák-anyák szíve mosolyog és ámul, és édes szívemért (aki oldalról figyel, és úgy érzem őt is védem) akár a halált is vállalva ordítnai tiszta szívből hogy: Jézus Jézus Jézus! - s csak szeretni.

Wonders of an ancient glory...

Hát, eljött az idő, hogy ismét ,,közkincsé" tegyem bánatomat, illetve problémámat. Mindenki tudja jól, hogy egy kapcsolat nem döccenőmentes, sok buktatója van, nehéz tud lenni, és blabla...én is így voltam ezzel, csak aztán végre megtapasztalhattam mennyire igaz.
Igazán szerelmes lettem, újra, tiszta szívből, és boldog vagyok. Viszont sok dolog miatt kissé elvagyok kenődve, és az egész kapcsolattal kapcsolatban azt a kérdést kell néha föltennem, hogy megéri-e mindezt?
Egyfolytában hiányzik, nélküle nehezen viselek minden órát, nemhogy napot...örülök ha kétnaponta láthatom pár órára (és itt egyfajta elnézést kérek az olyan pároktól, akik örülnek ha hetente vagy még ritkábban találkoznak, és minden tiszteletem az övék). És sokszor nem veszi észre mennyire igényelem csak azt, hogy érezzem a közelségét, hogy odabújjon hozzám. Nem kell egyfolytában tutujgatni, de amikor nincs más dolga és csak ül, igazán megtehetné azt, hogy arra a két percre az ölembe ül, nem tőlem egy méterre. Hiányzik az, hogy csak ritkán van igazi csók, hiányzik a gondoskodás érzése...hiányzik sokszor a felszabadultság érzése, az hogy nevessünk egy jót, hogy megértse amikor csak (,,feszültségoldó") poénokat mondok és nem komolyan gondolom, és ezért ne ledorgáljon és ne mondjon el valamit, mert nem veszem komolyan...
De mindezek apróságok ahhoz képest amivel egy mondatban összetudom foglalni a problémámat: Nem érzem, hogy szerelmes belém! Tudom, hogy szeret emberként, velem van és minden egyéb...de nem érzem azt, hogy férfi vagyok mellette akit kíván, akire vágyik, akibe szerelmes, akivel megakarja osztani az életét, a gondolatait, az érzéseit (mert például én megszeretném a magaméit vele). Megértem, hogy Ő ilyen, és azt is hogy nem házasság, de egy picivel szeretnék többet, valamiből amit hiányolok, mert sokra van belőle szükségem, egy érzést: mikor egy lány engem szeret fiúként.
De sokat köszönhetek az őseim erejének és hatalmas szívének, amit örököltem. Van elég türelmem, mert nagyon szeretem Tündéremet, nem is tudom igazából hogy kifejezni... Vele akarok élni, és érte...abban az értelemben nem tudok nélküle élni, hogy ha nem lenne és elveszíteném, meghalna egy darab a lelkemből, és utánna már más ember lennék, ha utánna át is alakul vagy ujjászületik is az a darab. Tudom, hogy A Fény harcosaként kell ezt az utat is bejárnom, s mivel szeretek, van elég erőm hozzá.

Tündérek márpedig vannak!!!

Hát,nagyon régen írtam ide bármit is. És az az igazság, hogy minden történés leírása nagyon sok idő volna, és sok munka, amihez most nincs kedvem. De történt valami az életemben, amiről muszáj egy pár mondatban beszámolnom. Hosszú várakozás, sok kínlódás, szenvedés és könny után, az Úr kegyelmet gyakorolt, s immár csak egy-két nap, és egy hónapos párkapcsolat lesz mögöttem egy olyan nővel, ki sokkal többet érdemel Vikinél, kit őszinte tiszta szívvel szeretek (szerelemből, amit soha nem hittem volna), s ki szeret engem. Több kívánságom nem is lehetne, nincs is igazán. Boldog vagyok, mint még sosem. Ilyenkor érti meg az ember, hogy mindig megéri a jóért küzdeni, mert nagy még a sötétség a világban, s a világot gyújtók: megkapják jutalmukat!

Uprising!!!

OPEN AIR METAL FEST HUNGARY 2010!!!! Na ezen voltam a napokban, és egyszerűen lenyügöző élmény volt. Annyi mindent mesélhenték, de ezeket nem szeretném leírni (egyenlőre, majd talán később), maradjanak meg csak bennem mélyen.
Egylelkem még a fesztivál előtt segített, hogy eleresszem Vikit...aztán a feszten egy Kitti nevű lány végre minden az emberi tudatosság szintjén lévő szerelmet kiűzött szívemből, melyet iránta éreztem. Küszönöm mindenkinek ezt az egészet!

Mindig ugyan azt a régi nótát fújom...

Ma végre ismét lett netem. Aztán megírtam a földrajz érettségit, ami érzésem szerint igen jól sikerült. Az edzés elmaradt, a táncházban elvoltam, ismét sikerült egy szép lánnyal táncolni, minden a szokásos.
S hogy miként vagyok? Kedden betöltöttem a 18-at. Szombaton volt a buli, s bedepiztem, elszomorodtam rajta, a felén itt se voltam, mert inkább elmentem sétálni, minthogy a többiek kedvét elrontsam. Szarul éreztem magam, nem volt jó. Valahogy minden szarnak tűnik. Nagyon rosszul érezhetném magam, de nem engedem ezt meg, nem hagyom, s valamelyest rendbe sikerült tennem a belső egyensúlyom, a lelki harmóniám.
Bánt még Tami, bár be kellett látnom, ez így volt rendjén, valóban nem érdemeltem meg őt. Illetve, megérdemelni megérdemelném mert vagyok elég jó hozzá, de ennek nem volt itt az ideje, és most nem vagyunk egymásnak valóak, lehet soha nem is voltunk és nem is leszünk, de most legalábbis semmiképpen, tehát jobb ez így. Mindkettőnknek másra van szüksége, ez tagadhatatlan. Egylelkem pedig az Úr szent jóvátételének köszönhetően boldog. Nem úgy mint én, de hát ez így igazságos.
Most várok szüntelen egy lányra/nőre, aki megszeret s fordítva, s vagy az lesz az érzésem, hogy ő az igazi, vagy szerelmes leszek belé nagyon mert...
Mert Viki iránt még nem lanyhúlt szerelmem, csak az alsóbb rétegekbe pakolódott, de mostanság olyan keveset látom hogy emaitt törnek föl az érzések. Nem szenvedek miatta úgy mint anno..s mégis eszi a fene a szívemet miatta. Eltávolodtunk, alig látom már őt, nem tudom mi bántja, mi a baja, nem tudok segíteni, pedig az egész barátság dolgot ezért vállaltam... ott hagyott... itt...
Itt, ahol már senki nincs velem, egy-két barátom egy darabig eltud kísérni, Egylelkem, hiszen az egylelkem...Lucám, s valamiért most úgy érzem leginkább Mazsi....de egy pontot túl..már ő sem...valamiért mégis őt érzem most ilyen szempontból(!) legközelebbinek hozzám, de magány lepi be a lelkem. Vannak még páran körülöttem, azok közül akiknek szintén nincs párjuk, de elbeszéléseikből meg az eseményekből mindig az szűrődik le, hogy valakinek/valakiknek mégis csak kellenének, kalandjaik vannak és a többi....nekem ilyenek nincsenek. Senki vagyok és semmi.
Ezért kell most magamat belül rendbe hoznom, mert ha magam se vagyok el magammal, nem szeretem magam, akkor kitől várhatnám el mindezt?. Csupán az a borzalmas hogy... tulajdonképpen jól vagyok, olyan értelemben, hogy elfogadom magam, nem negatív az önkritikám sőt...magyarul nyugodt vagyok és békés magamba, döntő többségében szeretem amilyen vagyok, elméletileg jönnie kéne már valakinek, mert mindent teljesítettem. Végtére is nem várhatok örök ideig Vikire, mikor....18 vagyok és
még nem volt rendes kapcsolatom és barátnőm! Vagy de? Tényleg ez a keserű sors lett nekem megírva? Beleborzongok ha ere gondolok, mert tőle nem várhatok soha viszonzást, s én pedig boldog akarok lenni, azaz szeretve lenni úgy, egy lány által.

Munkács várán van egy lik...

Hát, amikor az embernek barátnője van, már maga a tudat is annyira megnyugtató, hogy minden mást élvezni tud, nyugodtan öszpontosítva megcsinálni etc...ha rágondol már az is gyönyör. Ha viszont nincs, valahogy mindjárt kevésbé lesz szép ez a minden, a piros tulipán sem annyira eleven és tüzes, az ég patyolattiszta felhői inkább egyhangúak és közönybe olvadók, a Nap inkább vakít, mintsem simogat, a sötétség nem bársonyos hanem fojtó, az étel íztelen, a tanulás céltalan, a meccs unalmas, és midnen fölöslegesnek hat. S ha ez nem volna elég, még hozzá adódik a folytonos magányosság érzése, a midnenki más boldog csak én nem (főleg ilyenkor tavasszal), a csak én vagyok ilyne béna és csúnya, és hagyjanak békén, így élni se akarok,a már a környezetmeb is lassacskán mindnekinek van valakije csak én vagyok szerencsétlen szar érzése. S mikor a legközelebbi barátaim közül is kezdek egyedül lenni ezzel a problémával, végkép azt mondom: elég volt, megyek szerzetesnek! Az egytelen öröm, hogy végre pár hónap után ismét voltam edzésen és jól ment. Már csak ez ad erőt és önbizalmat. Az egész légkör, a vívás azok között aiket a legtöbbre becsülök, ez meggyógytíja valamelyest szívem. Köszönök mindent A Mesternek, és a többieknek.

Őszbe rohanó üres vonaton?

Még muszáj leírnom mennyire semmire se tartom magam, s félek, hogy még idővel sem akad majd senki akinek így kelljek. Tegnap itt voltak nállam egy páran, köztük Viki is. Ő még mindig nem tudta fölfogni, hogy milyen hatással van rám, hogy mennyit jelent egy szava, hogy milyen apróságokkal a szívembe tud taposni és marni. Én pedig meg nem tudom túltenni magam ezeken a dolgokon. Idáig eljtuni, hogy ne szenvedjek és kínlódjak: hatalémas munka volt. Már csak ez a kis rész maradt/ébredt belőle így Tami után. Pompás, újra számolnom kell ezzel...

Akarsz-e rám találni...

Hát, nem is tudom mit mondjak. Elsőként talán elmodnom, hogy mennyire hálás vagyok az Égnek, amiért Egylelkem boldog, és Babóm is.
Éldegélek, elvagyok. S bár körülöttem az emberek többsége boldog, amiért hálás vagyok, s próbálom minden napomban megtalálni a boldogságot, mégis bánatomat fölösleges tagadni. Tamiba elvesztettem a reményem, egy lehetőseget a szerelemre és egy jó kapcoslatra, s az önbizalmmat. Elegem van a sorozatos kudarcokból,a nehéz, szűkös anyagi helyzetből. Nekem (ha egyáltalán kapok) a 18.születésnapomra kapott pénzből kell majd angol különtanárt fizetnem, amit másnak lazán finanszíroznaka szülei. De ez semmi... Még mindig van körülöttem egy jó pár szívemhez nagyon közel álló ember, akiknek rossz, pedig boldogságot érdemelnek.
Uram beletörődtem már, hogy az én végzetem mindig reménykedni, hinni a győzelemben, a boldogságban, harcolni a fényért, a tisztaságért, mindig újrakezdnei, soha föl nem adni, minden erőmet megfeszíteni, hogy aztán elbukjak, egy darabig szar legyek, aztán ismét fölkelve ismét megérdemeljem nevem, címem, melyet a Te hatalmas szereteted adott Egylelkemen keresztül. Kérlek, add, hogy rátaláljon a boldogsára: Édesanyám, Mazsolám, Lucám, Fifim, és Péter is! Ha nekem nem lehet jó, hát ez egy áldozat legyen az ő boldogságuknak oltárán. Köszönöm

Veled legyen mindig...

Két hét boldogság érzet, ez adatott nekem. Természetesen Taminak nem kellettem, meggondolta magát, eldobott, mint eddig mindenki. Maradtam az örök vesztes. Persze, legyünk őszinték kíméletlenül mint mindig. Nem voltam szerelmes, ,,csak" az szerettem volna lenni belé. És szeretem, nagyon. De így is fáj és mar. Túlléptem a sértettségen, az egón, s elmondtam hogy lehetünk ugyanúgy barátok mint eddig. Miért van az, hogy én csak barátként kellek bárkiről is legyen szó? Ennyire csúnya vagyok vagy mi? Mazsolám persze azt mondta, hogy nem érdemeltek meg és nem voltak méltóak hozzám. Szerintem azonban én nem vagyok elég jó és teljesen belefáradtam belefásultam az egészbe, lelkileg kész vagyok. Minden reményem elszállt.
Találkoztam Vikivel is. Imádom, ez kétségtelen. Arra gondoltam, hogyha már nem is szenvedek érte, nem fáj és nem kínlódok, hiszen legyőztem az egót, és sokat tanultam,fejlődtem de valójában még legbelül mindig szeretem, és ezért nem jöhettem össze Tamival komolyan. Viszont...azt érzem ez az érzés sosem fog megszűnni bennem, és Vikinek sosem fogok kelleni. Sorsom ez a szenvedés? Tényleg az vár rám hogy nem jöhet már többet össze soha egy lánnyal? Míg körülöttem mindenkinek összejön, Egylelkemnek is (nagyon örülök drága barátom ennek, s hálát adok az Úrnak érte), addig én magányos leszek mindig? S az Úr néha ledob egy-két koloncot, hogy újból föléledjen a remény, aztán el is veszi, nem kapok igazából semmit, s még én érzem rosszul magam emiatt, és gondolkozok azon hogy ez azért van mert talán ott van szívem legmélyén Viki? De ez így nem működhet! Nem lehet hogy a szenvedés van megírva nekem. Na persze, miért ne lehetne? Kezdek beletörődni.
Már csak egy kis apró lelkecske tart, hogy hátha hamarosan mégis jön valaki, akivel meggyógyítjuk egymás szívét, s őszinte szerelemre lobbanunk egymás iránt. De már alig bírok ebben hinni. S ha el is jön, de nem hamarosan? Addig is csak kín és senyvedés vár. Mindeközben körülöttem mindenki boldog, élvezi az életet, én csak üres boldogságot kapok a barátaimmal töltött bulik alkalmával, melyekben sokszor már csak azt élvezem hogy nem foglalkoztatnak arra a kis időre ilyenek, s kicsit elfelejthetem azt, hogy szemembe van vágva szerencsétlenségem a nőügyekben. Úgy szeretném már ha odaállhatnék nagymamám és édesapám elé, bemutatnám a helyes aranyos barátnőmet, hogy igazén boldognak lássanak, és büszkék legyenek rám...
Senkinek érzem magam és elegem van. Nem akarok negatív lenni, nem akarom föladni, nem is tehetem meg, mert kötelez a nevem/címem. De hogy őszinte legyek hozzád drága édes egyetlen Uram, Istenem, ki az égből kormányzol: ez a magányos jövő, ez a lét, nem kecsegtet, s ha ez bűn is, de egyre kevesebb örömet tudok találni a mindennapjaimban emiatt. Pedig próbálkozom, s Te tudod a legjobban, hogy mennyire erős vagyok és milyen sokszor még így is megtalálom.
S ha valóban van valaki, akinek rám van szüksége fiúként/férfiként, s viszont, úgy hát néki üzenem mindenen keresztül, nem adtam föl, várom, s már ismeretlenül is szeretem.

Hát így?!

Ma sajnos nem jött át Tamim, ami bár kicsit elkedvtelenített, mégis iszonyat boldog vagyok így is! Persze, bennem van a félsz, hogy meggondolja magát meg minden hülyeség...de míg régen mindig a negatív érzelmek uralkodtak rajtam a dolgokkal kapcsolatban, most alig figyelek oda erre, inkább örülök és boldog vagyok. Hihetetlenül jó érzés aggódás helyett csak szeretni, s mielőtt kiderült volna miért nem jött, még az sem zavart volna, ha azért nem, mert nincs kedve most hozzám. Mert...ő ilyen, s mivel szeretem: elfogadom ezt, s minél jobb neki, annál jobb nekem. Ráadásul azt hiszem ez nem is baj, mert így egészséges maradhat a dolog, nem úgy mint Gergőnél, aki nemrég töltötte be a 18-at, a barátnője a 14-et , és tulajdonképpen együtt élnek.
Ha már Gergőnél tartunk...szívvel érdeklődtem nála, hogy miként sikerült vizsgája, aztán elkezdtünk beszélgetni, és én elmondtam a helyzetet. Erre közölte, hogy nem tud örülni szívből ennek, mert ez csak még jobban eltávolít minket egymástól....Mondtam, hogy én viszont igenis örülök és boldog vagyok, teljes szívből (nyílván nem amiatt, hogy ez még tovább eltávolít minket egymástól, amivel persze nem is értek egyet), s viccesen tettem hozzá, hogy ne aggódjon, és ne nyafizzon miatta. Természetesen azonnal azt írta erre hogy hagyjuk, elköszönt és ment. Azaz megsértődött. Ezt kaptam tőle, hogy mikor boldog vagyok annak ő nem örül szívből!
Bezzeg én, mikor Emesével összejöttek (Azon este hárman voltunk, s én próbálkozgattam, Emesénél, ahogy az már egy ideje volt, ha néha együtt voltunk valahol. Nem ment bele, s Gergő a szemem láttára jött össze vele…), akkor este duciztam ugyan még, de aztán legyőztem az egót bennem, s másnap őszinte szívvel kívántam nekik boldogságot, és adtam rájuk áldásom (bár teszem hozzám éppen Mazsolát csalta meg mindezzel, ami kimondottan nem tetszett, s ezért pár napra rá borítottam is a bilit, hogy Mazsolám édes húgom mihamarabb kikerüljön ebből a kapcsolatból)! És….teszem még hozzá, mióta Emesével együtt élnek, alig látom őt, főleg nem egyedül, s ha sok dologért ebben hibás is vagyok, mindenhez két ember kell…Ezek után mit szóljak erre???
A legjobb persze az, hogy amúgy ez fölkúrta volna az agyam, így viszont legyintettem rá, és mosolygok :)!

Olyankor...

Hát, a mai nap, életem egyik legbodlogabb napja volt. Veled Tamim. Örömömet és boldogságomat nem tudom szavakkal leírni. Csak...Köszönöm Neked, hálám kimondhatatlan. Ez vonatkozik Istenem, rád is, ki midnne bűnöm és gyarlóságom ellenére nem hagytál el, s hatalmas égi kegyeddel jutalmaztad küzdelmeim. Hitem nagyságát csak te foghatod föl! S köszönöm Egylelkem, a te hatalmas erőd, emberi nagyságod, (mit nagyság? hatalmasság ez!) nélkül semmi sem lehetett volna. Nem tudom kifejezni neked, nem tudok többet adni mint azt, hogy köszönöm, Mesterem! Remélem, egyszer méltó lehetek viszonozni mindent!

Csoda és árulás?

Tegnap érdekes dolgok történtek. Házibulit tartottam ugyanis, és minden adott volt ahhoz, hogy egy jó kis buli legyen belőle. Voltunk ehhez a kis lakáshoz mérten sokan, fiúk és lányok, volt vodkánk, szódásszifonunk, tequilánk, vízipipánk, gitár, egyszóval minden ami csak kellhet.
Ahogy az lenni szokott sokat ittunk, sokan el is vesztették a fejüket vagy gyomortartalmukat, esetleg mindkettőt egyszerre. Pénteken táncházba voltunk, nagyon jól éreztem magam, ott volt Viki is, s semmi probléma nem volt, nem fájt semmi, és már kezdtem örülni, hogy sikerülni fog ez a baráti kapcsolat dolog. Tegnap a bulira azonban nem tudott eljönni.
Egylelkemnek mostanság két nő volt az életébe, akikbe szerelmes, mikor az egyiküknél kutyául álltak a dolgok, a szívébe rögtön közeledett a másikhoz és fordítva. Az egyiküknél nem jött össze neki, de úgy téve, mint akinek nem fáj ez ,,tért vissza” a másik lányhoz.
Ültem az ágyamon, mellettem ott ült a világ egyik legszebb teremtése, akivel Egylelkemnek nem sikerült. Megsimogatott és közeledett a szám felé… megtörtént a csók. S mint kiderült Egylelkem ott volt mellettünk. Tudtam, hogy fáj neki, ezért utána mentem, s rendes módon, ahogy az én lelkiismeretem megköveteli, megalázkodva bocsánatot kértem, úgy alázkodtam meg, ahogy más előtt nem tenném meg, és azt hiszem soha többet nem is fogom. Aztán az a világszép teremtés ismét a karjaimban kötött ki, s csókolóztunk másodszorra is a bocsánatkérés után. Most pedig nem érzem emiatt rosszul magam.
Mert kérdem én, az Égtől s magamtól, ha tudom, hogy ez csak egy ,,bulismár”, megteszem-e? Nem! Azért tettem meg, mert ő akarta, s én is vágyom a boldogságra, egy tartós kapcsolatra. Én abba reménykedtem (ki tudja talán nem hiába, habár sajnos úgy tűnik de, ám ez már a jövő zenéje), hogy kellek neki, komolyan. S miután míg Egylelkem hajtott rá és próbálkozott, a kisujjamat sem emeltem a leányra, s még próbáltam is segíteni Petinek, hogy összejöjjön, de nem jött, s én ott álltam úgy, hogy Egylelkem már megint a másik nőre gondol, én pedig boldog lehetek talán… így nem érzem rossznak magam.
Ugyanis Vikis időmben Egylelkem mindig azt mondá, hogy győzzem le az egómat, ne akarjam görcsösen birtokolni Vikit, hanem fogadjam el az ő szeretetét, olyannak amilyen, és ne várjam, hogy úgy szeressen ahogy elvárom. Ha ezt megteszem, akkor boldog tudok lenni vele, ha nem is úgy (ez így is van), s akkor örülök, ha mással boldog. Akkor kérdezlek téged Uram, és Egylelkem, kit mesteremnek tartok, nevezek, és követek sok dologban: Nem e neked is meg kéne mutatnod nagyságod (melyről mindannyian tudunk) azáltal, hogy legyőzvén az egóból fakadó fájdalmakat (azaz, hogy veled nem lesz olyan kapcsolatba e leány, és nem úgy szeret téged, ahogy te őt), szurkolsz nekem, és örvendezel, hogyha már nem veled van, legalább olyan emberrel aki jó és vigyázni fog rá, s akit Egylelkednek nevezel, mely rám nézve óriási kegy?!
Tudom, hogy csúnya dolog ez, mert csalódtál bennem, fájdalmat okoztam (de vajh mélyebbet is, és nem csak az egóét?) és árulásnak érzed. Én nem érzem annak, s ezért nézek föl az égre, hogy mutasson irányt, és mondja meg: Árulás-e, vagy csak az Úr jóvoltából felém nyújtott kegyek és lehetőségek megélése, megpróbálása, mely boldogságomhoz vezet?
Egy dolog bánt, hogy fájdalmat okoztam neked. Ha ez igazi tiszta fájdalom. Amennyiben az egóé, úgy szintén sajnálom, de akkor ezen keresztül fogod megtanulni annak leküzdését, s úgy fejlődésed szolgálja.
Tudom ezek nagyzoló szavaknak tűnnek, hiszen én vagyok a ,,jobb pozícióban” olyanoknak tűnnek, melyekkel magam akarom védeni a lelkiismeretem ellen, de nem! Mert bennem tényleg ezek a gondolatok vannak, s ha rosszak, gonoszak, gyarlók és az egó mondatja velem, úgy kérlek tekints el gyengeségem fölött, s ebben az esetben kérem az Urat, mutassa meg a javulás útját! Remélem megtudsz érteni, megtudsz bocsátani nekem, mert alig van az életemben nálad fontos személy, s nem akarom, hogy kapcsolatunk csak a legkisebb csorbát is szenvedje emiatt.
S hogy mi a csoda? Imádom, szeretem Vikit, de immáron csak barátilag. A táncházba már kezdtem sejteni, s mára egyértelmű lett. Nagyon szeretek vele lenni, és várom, hogy végre olyan igaz és közeli barátok lehessünk, amit eddig érzelmeim megakadályoztak. Nagyon boldog vagyok, és fölszabadultam. Ezt csak az úrnak köszönhetem, aki elég hitet adott hozzá. S ezért a tegnap esti csókban is az Ő kegyének megnyilvánulását látom, s nem bűnös rossz cselekedetet, mert ahogy sikerült hitemmel leküzdenem az ellenem törő magam alkotta gonoszat és sötétet, úgy egyből jutalmat adott. Köszönöm nektek drága barátaim, családom, akik végig mellettem voltatok.
Köszönöm Egylelkem, nélküled régen meghaltam volna már, s én ily kegyetlenséggel háláltam/hálálom meg. Nagyon szeretlek.

A hit éltet

Meglepődve tapasztalom, hogy az előző bejegyzésemet pont egy héttel ezelőtt írtam. S még ironikusabb a helyzet, mivel ugyancsak úgy volt, hogy Luca jön, aztán nem engedték. Nem csak az édesanyja, de az égiek sem. Az okát nem tudnám megmondani, egyelőre nem. Valójában aligha kell ezt nekem most tudni, majd ha eljön az ideje, úgy is megtudom. Vagyis inkább megértem.
Rég voltam olyan jól, mint most. És ez nem annak köszönhető, hogy annyi jó dolog történt volna velem. Bár kétségtelen, hogy újdonságok, nagy negatívumok sem. Legfőképpen azért nem, mert újra megvan az a hitem, ami kiveszett belőlem. De erről egy pár mondattal később.
Hogy mi van ,,Egyetlennel”. Nem tudom. Meg kell valljam, mikor utoljára találkoztunk újra összeomlottam. Semmi rossz dolog nem történt, az égvilágon semmi. S én mégis... Táncházban voltunk, s egyik ismerősével (meglepő módon) táncolt. Eszembe jutott mennyire szeretem, (igen, még mindig, s attól tartok, míg világ a világ). Az is eszembe jutott, hogy ő sohasem fog engem úgy szeretni, szerelemből, csak, mint barátot. Ismét ráébredtem, hogy nincs értelme az életemnek így: nélküle. Nem mertem vele táncolni, neki annyira jól megy, ragyog közben és jól érzi magát, én meg teljesen ügyetlen vagyok, ráadásul csak bénán ácsorogtam vagy üldögéltem ott, miután akivel addig táncoltam, elment (meg kell hagyni, helyes teremtés volt, s míg kettesbe forgolódtunk, addig nem is volt bajom). Mérges és keserű voltam. Az utolsó csepp a pohárba az volt, (ami a lehető legnagyobb gyermetegség, az egóm önzésének ,,legnetovábbja”) mikor Egylelkem elkezdte masszírozni Viki vállát. Azt éreztem, hogy nem igaz hogy Viki ennyire csélcsap legyen (Féltékenység? Na de mire, kire? A legjobb barátomra, akit Egylelkemnek nevezek? Utálom az egót!), úgy éreztem tökmindegy neki, mert képes bárki iránt vágyat érezni, s megtenni bármit…ráadásul ott vagyok én, aki bármikor képes érte életét áldozni és nem engem kér meg rá, mikor bizalmas kapcsolatunk erre sokkal több alapot szolgáltatna? Bizony, ilyen gondolatai voltak bennem a gusztustalan egómnak, s hányingerem van most magamtól, ha erre gondolok.
No tehát fölkaptam magam, közöltem a többieknek, hogy mire indulnak visszatérek, s otthagytam őket. Az örök vesztesként rágtam át magam a fénylő kirakatok előtt, a csillogás vakított, az utcák üressége hol nyomasztott, hol kellemes volt. Egyetlen nélkül mit sem ér már semmi… Aztán eszméltem. Ott álltam a Lánc-híd közepén, azt latolgatva mennyit kell szenvedni, ha leugrok...gyáva voltam, szerintem egy kicsit le is sikerült küzdenem ezt a gyengeséget, így hát végül nem tettem. Nem lettem öngyilkos.
Ráeszméltem, hogy akkor okoznék a legrosszabbat Vikinek, ha megtenném. Akkor is rosszat tennék neki, ha otthagynám, bár most már nem tagadom, nekem úgy sokkal könnyebb volna (nem kéne szembesülnöm vele, hogy sose fogja viszonozni érzelmeimet). Mellette kell maradnom, s immár barátként. Megpróbálni megőrizni ezt a szoros viszonyt anélkül, hogy bántanám szeretetemmel, el kell végleg fogadnom, hogy ő csak így szeret. Ki kell irtanom magamból azokat a rossz érzéseket, amiket akkor érzek, ha a pasijáról van szó, vagy ő maga kezd el valakivel kacérkodni. Tudom, könnyű mindezt mondani. Cselekedni nehéz. De nekem muszáj megpróbálnom érte, így mégis csak van valami értelme az életemnek. Persze, az a baj, hogy már megint én küzdök és kell minden fájdalmat s kínt leküzdenem ahelyett, hogy egyszerűen otthagynám őt, mint kínt, terhet, akármit...(amúgy kérdés, mennyire tudnám megtenni).
S ahogy telnek a napok, egyre elképzelhetőbbé változik számomra mindez. Nem kis részben azért, mert az életembe jött Luca. Ő az Úr hatalmas kegyelme volt felém, melyért nem győzök hálálkodni. Az egyik legfontosabb személy lett, az Egyetlen jelenleg az életemben, akibe ha szabad volna, képes lennék istenesen beleszeretni, talán, akár annyira, hogy Vikit (akit ezentúl nem is fogok Egyetlennek hívni) kiseperjem szívem azon helyéből, s helyébe őt emeljem, akkor pedig boldogságom dicsőítené folyamatosan az Urat. Sajnos azonban semmi nem lehet egyszerű. Az ő életében is van egy olyan ember, aki olyasmi, mint az enyémbe Viki. Nem tudom, így mit tehetnék érte, de ha bármit kér, megteszem majd.
Úgy látszik, le kell mondanom a reménységről, hogy rövidebb időn belül valakivel boldog lehetek.
Én mégis boldog vagyok. Mert az Úr elolvastatja velem az Özönvizet, ahol számomra olyan megható volt Jasna Góra ostormának leírása, hogy az visszaadta hitemet és reménységemet, melyből már az utóbbi hónapokban hiányzott.
Ugyanis, ez egy Jel. Mert utána néztem és kiderült pár dolog. Nagy Lajos alapította, majd a magyar pálosok kezébe került a kolostor. Mikor pedig a svédek lerohanták Lengyelországot, egyike volt az utolsó hűséges helyeknek, két-háromszáz főnyi védőserege legyőzte az ellenük törő 3000-es sereget a 40 napig tartó ostromban. A lelkesedés átterjedt aztán az egész országra. Olyan csoda, melyet hitüknek köszönhettek, ugyanis Jasna Góra-ban található Európa egyik leghíresebb olyan festménye, mely a Szűzanyát ábrázolja. A lengyelek tudták, hogy az ég segítette őket. Lengyelország megmenekült, II.János Kázmér pedig ekkor ajánlotta föl országát a Szent Szűznek (akárcsak Szent István!). Jasna Góra zarándokhely azóta is.
Jasna Góra magyar jelentése: Fényes Hegy!

Özönvíz

Ennek a bejegyzésnek alapvetően az lenne feladata, hogy édes Lucámnak megmutassam tegnap készült újfent rosszul sikerült rajzom. Na ez most nem fog megtörténni, nem azért mintha szégyent éreznék, csupán már föltettem a falra, s a kép amit készítettem róla nagyon nem adja vissza a hatást.
Egyébként is, ha minden úgy történt volna, ahogyan azt terveztük, ma láttam volna Drága Nejem, ami nagy bánatomra sajnálatos módon nem következik be, és ez bár búval tölt el, mégis javít valamit a helyzeten, hogy talán hétfőn már láthatom.
Most egy nagyon jó könyvet olvasok Henryk Sienkiewicz tollából, a címe Özönvíz, és megdöbbentően az én lelkivilágomnak való.
Címe és az életem közti kapcsolatra reflektálva kell azt mondjam, hogy sajnos néha a magunk életébe is meg kell történnie e bibliai erejű eseménynek, ha persze ez csak egy jelkép is, vagy inkább szimbólum, mély tartalommal. Az igazság az, hogy borzasztóan fáj, sokat szenved az ember, de mintegy purgatórium tisztítja meg a lelkét, tisztítja ki, hogy helyet adjon az újnak. És a víz, ami pusztított, most az újat táplálja majd.

Nejem

Néha akkor jön a kegyelem, mikor nem számítunk rá. Legtöbbször onnan, ahonnan a legelképzelhetetlenebb. Nekem az Úr egy angyalt küldött..bocsánat, Az Angyalt. Kérdezhetnétek, mi volt ez a kegyelem,és ez nem más, mint a tudat és érzés, hogy újra tudok mást szeretni, megint, képes vagyok más nőbe csodát látni. Mert Ő valóban csoda..

Luca

Ez a napom nagyon jól telt. Fölszabadúlhattam ,,bilincseimből", és azt hiszem boldog voltam. Nem köszönhetem meg ezt eléggé, és te vagy az oka Drága Édes Nejem. Köszönöm, Vu!

Néha ilyen is kell....

Hát, ami azt illeti, az Úr már megint kegyben részesített. Mint mindig. Pedig mennyit luciferkedtem az utóbbi időben. Hülye tagadás..el vele... Szerdán jön át Drága Nejem. Jó lesz, várom már nagyon. Nem csak mert ez természetszerűleg együtt jár egy jó pipázással, hanem mert szükségem van rá, és reményeim szerint neki is rám.

(u.i.: Elnézést az előző bejegyzés érthetetlensége miatt, ebből is látszik mennyi fontos dolgot mondtam ki, éreztem át, és ezek milyen hatással voltak személyemre.)

Há' öröm, há'de bó'dogsá'!

Tegnap meggyőztem magam arról, hogy mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül - hisz tulajdonképpen a társadalmi zahírom legyűréséről van szó - nem fontos iskolába mennem e sajnos idő szempontjából szépnek nem tekinthető napon. Így hát ma kortárssegítő találkozón voltam, ahol többek között a félelem volt a téma. Ez természetesen azok után, hogy Egyetlen kijelentette, egyenlőre semmi esélye a párakapcsolatnak köztünk, sok dolog elgondolására és önreflexióra késztetett.
Meg kell valljam, teljes meggyőződésem, hitem, tudásom, reményem, etc. hogy Egyetlen Az Igazi. Ennélfogva egyszer úgy is belém szeret (illetve egymásba szeretünk), és iszonyat boldog életünk lesz, egymásért, egymás miatt. Ha ez nem így valósul meg, akkor is muszáj, hogy egyszer járjunk, ,,fölpróbáljuk” egymást. Egyenesen szükségszerű, máshogy nem lehet. Viszont ehhez Neki fejlődnie kell. És Nekem is. Mindebből az következik, hogy az Úr nem hagyott el, szerelmemért, A Szerelmért harcolnom kell tovább, és a gyümölcse meg is lesz, de nem most. Nincs ugyanis itt az ideje (bizonyára sokkal rosszabbul alakulnának a dolgok úgy, mint így, ha általában nem is ezt érzem).
Ebből következően addig is élvezem jelenlegi kapcsolatunk szintjét, szeretetét, annak megnyilvánulásait, és közben megpróbálok társat találni magam mellé, hisz ha Egyetlen mással egész idő alatt végig kiélheti a vágyait, akkor én miért ne tehetném ugyan azt, és ez nem fogja azt jelenti, hogy nem szeretem és nem Ő az Egyetlen, csupán azt, hogy addig is kell mellém valaki, akit bizonyos szinten szintén nagyon fogok szeretni.
Talán féltem végig. Ezért nem mertem túl lépni. Mert hogyha túllépek, még a végén rájövök tudok nélküle élni, viszont mást nem tudnék szeretni, úgy-annyira semmiképpen, és ez az üresség elrettentett. Illetve akkor megint jöhetne a keresgélés, és mi van ha nem lesz senki? S ami még fájóbb, szeretem annyira Őt, hogy ne akarjak neki a legkevesebb kellemetlenséget, fájdalmat okozni, és nem ott lenni, (ha máshogy nem, úgy biztonságként).
Viszont ezek a félelmek nem tarthatnak vissza attól, hogy átlépjek a szakadékon. Tudom, mit kell tennem most. Találnom kell valakit, aki képes szeretni egy olyan embert, mint én (már ha van ilyen). Eközben megtartani a jelenlegi kapcsolatot Egyetlennel, sőt fejleszteni amennyire lehet. Ezalatt együtt leszek a másik lánnyal, akit ha jóval kevésbé, de így is nagyon fogok szeretni, és akivel jól érezhetem magam, s picit boldog lehetek.
És a legszebb, hogy Egyetlen nem veszít el, biztos szívem-lelkem-kezem ott lesz vele, mellette, érte, s ha szüksége van rám, hát én ott vagyok. Aztán a végén lehet, hogy a másik lányba átszeretek, vagy egy harmadik jön, aki ,,mindent visz”. És Egyetlen majd elveszít engem bizonyos értelemben és ez változtat rajta, fejleszti. Megkapja ami jár neki, ha ez sajnos fájni is fog, és amitől védeni, óvni szeretném, vagy még inkább átvállalni ezt a fájdalmát/kínját. És akkor majd később eljő a Fény, s valóban együtt lehetünk örökké Egyetlennel. Mert fejlődtünk mindketten eleget.
Mert Tudom, hogy Ő Az Igazi, A Lelki Társam, s ha utunk egy időre el is ágazik, vagy párhuzamosan fut egymás mellett, esetleg teljesen el is távolodik egymástól, de egy következő életben, vagy ebben az életben (és reményeim szerint minél hamarabb) összefog olvadni utunk Eggyé, és akkor Egymásnak leszünk azok, akik a legnagyobb, leghatalmasabb halhatatlan boldogságot adják a másiknak: Egymást!

Kép

Ez e bejegyzés kifejezetten Luca kedvéért íródik most meg. Legutóbbi bejegyzésem óta temérdek dolog történt, lelkileg összeomlottam és meghaltam, etc....lehetne sok szomorú dolgot mesélni, ami még most is tart, de ehelyett engedjük át magunkat az én kezem nyújtotta élvezeteknek…nem kell rosszra gondolni, csupán megcsináltam Mazsola születésnapi ajándékát...egészen pontosan megrajzoltam. És katasztrofálisan béna lett. Szóval, Drága Nejem, ímhol!

Szakadék

Előttem egy hatalmas feneketlen szakadék van. Nem látom a túloldalt, átugrani vagy átlépni biztos nem lehet. Egy híd vezet oda át. Egy láthatatlan híd. S nekem van elég hitem rálépni és átsétálni rajta. Viszont félek megtenni a lépést. Tudom, hogy nem zuhannék le, és nem is ettől félek, erre mint már mondtam, van elég hitem. De sötétségbe burkolódzik a túloldal. Nem láthatom mi vár ott rám, jobb vagy rosszabb, mint ami most van. És ami további rettegést vált ki belőlem az az, hogy ismerem mostani helyzetem minden fájdalmát, kínját és szerencsétlenségét. De valahol szeretek is ebben a helyzetben lenni. Szeretni Egyetlent. Mindeneknél jobban. Tisztában való vagyok azzal, hogy lépnem kell. Csak félek, csak gyenge vagyok, és nem tudom, hogy kell lépni, de meg fogom próbálni őrült módon, és kérek segítséget az égtől, hogy az én őrültségem mást ne taszítson szenvedésbe és fájdalomba…
Most rájöttem, hogy már hitem is van hozzá (a túloldalhoz), mert zuhanyjak, vagy lépjek poklos kínba a túloldat, esetleg más szerető karjába akit szeretni fogok, de Én Tudom, tiszta szívemből szerettem, szeretem, és szeretni fogom Egyetlent örökké. Ez elég erőt ad, hogy ha kell, mást is szeressek, ha nem is úgy, ha nem is annyira. Mert Őt, Egyetlent, Örökké szeretem. Ez a szeretet, szerelem az, amit soha, sehol nem veszíthetek el. Ami az „enyém”, és éppen azért az ”enyém” mert valójában nem tőlem függ, hisz én csak szeretek. Az isteni kegy ajándéka. És én hiszek az Úrban annyira, hogy nem fogja elvenni tőlem.

Várakozás

Megvető szemekkel néztem az órára. Tik-tak, tik-tak - szól vissza, gondoltam. Aztán pedig rögtön az jutott eszembe, hogy nem is ilyen a hangja, csak az idióta felnőttek mesélik be ezt a szerencsétlen gyerekeknek. Nem tudtam, mit akar visszaszólni, felelni megvető pillantásomra, de nem is érdekelt. Pedig lehet csak békítő hangon azt akarta megsúgni, hogy sokkal jobb ember vagyok én annál, minthogy dühöngjek rá, aki nem is tehet semmiről. De akárhogy is gondoltam és néztem, csak nem akart gyorsabban haladni a mutató, s ezért én még gyűlölködőbben néztem mind az órára, mind a matek tanárnőre. Idegőrlő volt minden perc. Már vártam nagyon, hogy szabaduljak a köztelezettségek lélekpusztító börtönéből, és találkozzak egyik jó ismerősömmel.

Hátha majd ő kizökkent egy picit abból az érzésvilágból, amibe belekerültem, és amiből nem tudok szabadulni. Elvisz vásárolni magával, én pedig jókat mosolygok a személyiségén, és a sok történeten, amit mesél.

Persze aztán rá kellett jönnöm, hogy barátok ide vagy oda, nem megoldás ez a helyzetemre, miként a vodka is csak ideig-óráig „segít”. És természetesen megint szembesülnöm kellett azzal, hogy senkire nem lehetek dühös és mérges a történtek alakulása miatt, csak is kizárólag magamra. Hiszen, ha előbb megteszem azt, amit tegnap este megtettem, most sokkal előbbre tartana Egyetlen. Úgy látszik nem voltam elég erős eddig, de most már nem hagyom annyiban a dolgokat. Úgy fog történni minden, ahogy meg van írva (Maktub). Veszíteni fogok, kudarcot vallok majd, és boldogtalan leszek. Már amit az egóm fog érezni és az a lélekrészem, aki elvesztette Őt erre a megtestesülésre. Viszont Ő remélhetőleg képes lesz dönteni, megcselekednie a döntést, és egy boldogabb útra tér rá. Fejlődni fog.

Ekkor nekem olyan úton kell majd mennem, melyet nem érzek majd magaménak. Próbálni minden napot túlélni, boldogságot erőltetni boldogtalanságom maszkjára, és elhinni, Nélküle is van Élet. Holott jól tudom: nincs…

Na de hát, az Isten Kegyelme határtalan. Ki láthat előre?

A vizsga

Félek. Nem is félek, inkább rettegek. Minden egyes eljövendő perctől, órától naptól, évtől. Egyetlen melletti kitartásom oda vezetett, hogy már teljesen romokban heverek lelkileg. Nem tudom magamba kiterjeszteni a Fényt, ahogy szoktam. Kezdek egyre jobban tönkremenni, s míg én sorvadok, sajnos ő nem gyarapszik, mert akkor hagynám hagy maradjon minden így. De mindeközben neki ugyanúgy rossz, s gondolom ahogy érzi rajtam szenvedésem, úgy ő is átéli azt. Nincs lélek melyet jobban szeretnék nála. S csak egyre jobban szeretem...elérkezett az, hogy már nem tehetem meg ezt, hogy el kell távolodnom tőle, mert neki szüksége van arra, hogy megszűnjék kicsit a nyomás amit rá gyakorlok, s bár fájni fog neki, hogy nem leszek ,,úgy" ott, mégis, remélhetőleg utána neki jobb lesz. Még nem tudom, hogy fogom ezt pontosan megtenni és elmondani neki. Majd akkor és ott tudni fogom és úgy fogom mondani ahogyan annak lennie kell.

Hogy velem mi lesz? Már most minden egyes percbe belehalok, pedig még meg se tettem. Szenvedek, hisz minden pillanatom átlengi az a kétségbeejtő érzés, hogy nem szabad szeretnem úgy, vagyis szerethetem, de nem érezheti. Nem adhatom amennyit ebben a helyzetben tudok és szeretnék. Csak kevesebbet (mert a kevesebb néha több). Belehalok, félek, rettegek.

Holnap találkozom egy régi jó barátommal. Egy angyal ő, fénysugár, aki ellen sokszor elkövettem ugyan azt a hibát. Bántottam és fájdalmat okoztam neki, pedig róla igazán rosszat semmit sem lehet mondani (érezhető, hogyha azt mondom rá sértődékeny, az semmi a jóságához képest). Holnap találkozom vele, kaptam még egy esélyt, hogy bizonyítsam mennyit fejlődtem az utóbbi időkben, hogy igaz emberként lehessek ismét barátja. S bár nem lesz lámpaláz, nem lesz verejték, de mégis...olyasmi ez, mint egy vizsga. Ezeket a vizsgákat az élet állítja elénk. S nekem ezúttal nem szabad megbuknom. Mert akkor örökre elveszítek egy angyalt az életemből, csakis az én hibámból.

S utolsó reményként: Ha átmegyek, lehet az Úr megkönyörül rajtam és Egyetlenen. Belém szeret szombaton, az utolsó alkalomkor, amikor ,,úgy" lehetek ott mellette, és boldogok leszünk. Vagy ha nem így lenne....hát, várna rám az, amit nem tudok elképzelni még, s mely rettenetes lenne.

Régi emlékek

Én hiszek a jelekben. Nagyon sok van belőlük. Lehet angyalok, lehet a tudatalatti isteni énünk, vagy valaki/valami teljesen más mutatja nekünk őket. És mi általában nem vesszük észre őket. Ma másról akartam írni eredetileg, de aztán kezembe került egy jel, így arról írok amit szeretnék, amivel tartozom.
Meghatódott mosolyokkal szemléltem a régi képeket, amik akkor születtek, mikor én még nagyon kisgyerek voltam, olyan idők, amikre alig emlékszem, de kétségtelenül szép és boldog hónapok, évek voltak. A nehéz, szűkös körülmények ellenére is.
Akkor ismerkedett meg volt nevelőapám Édesanyámmal. Mi anyucival lent éltünk egy kis poros de tündéri falucskában Szeged mellet, nagymamával, anyuci nővérével aki a keresztanyukám, és az ő férjével. Egy két szobás kis lakásban. Anya dolgozgatott, de azért elég szerényen éltünk, ami azóta se változott.
Egyszer nyaralni volt az öttömösi (a szomszéd falu, ahol nagyapám lakik) banda Mindszenten. Akkor ismerkedett meg Péter Anyuval. Fiatalok voltak. És mindketten gyönyörűek. Aztán úgy történt minden, mint a mesékben. Kb. egy évre rá összejöttek. Anya sokáig nem viszonozta apám érzéseit, aki mindig küldte a kis humoros szerelmes képeslapokat, az ő sajátosan vicces stílusú üzeneteivel. Aztán megváltozott minden, anyuci szerelmes lett belé. Olyannyira összeillettek, hogy az 5. születésnapomat már Budapesten Péteréknél töltöttem. Ha az addigiakhoz képest lehet szűkebb helyen élni, hát mi megtettük. Péter édesanyja, húga és barátja, én, anya, és persze Péter lakott egy kis panellakásba.
A szobába anya és Péter egyszemélyes ágyon aludtak, mert nem volt több hely, én egy kinyitható kempingágyra hajtottam minden este fejem, és az a pár szekrény is éppen csak befért.
Nem azért írom ezeket le, mert azt akarom bemutatni milyen nehéz és rossz volt nekem. Annál is inkább, mert én akkor nagyon boldog voltam, Péterrel, és anyucival (természetesen miután elköltözünk és megkaptam a saját magam nagy szobáját örömtől ittasan futkároztam körbe-körbe). Hanem azért, mert egy húszas évei elején járó fiatalember fölvállalta a szintén fiatal édesanyámat velem, egy "idegen" gyerekkel együtt, kis szobáján osztozott velünk, dolgozott, hogy új lakásba költözhessünk, hogy saját életünk lehessen, hogy legyen mit ennem, mivel játszanom. Ennyire szerette anyát. Azt hiszem, ez tényleg szerelem. De közben engem is megszeretett.
Teltek-múltak az évek, lett külön lakásunk, nem éltünk ugyan nagy lábon, de mindig volt mit ennünk, és boldogok voltunk hárman. Péter apámként szeretet, foglakozott velem, gondoskodott, nevelt. Aztán persze nehezebb lett az élet, majd megszületett húgom is. Nehezen éltünk, apám a lelkét is kidolgozta hármunkért. Kemény volt, a gondok folyamatosan csak tornyosultak, mégis, ha ne mis felhőtlenül, boldogok voltunk. Így éltünk egy pár évet négyesbe.
Aztán az anyagi gondok, sok butaság Péter és anyu részéről ahhoz vezettek, hogy szétszakadt a család. Anya már nem szerette. Új kalandok után nézett, vágyott arra ami még oly közelinek hatott számára. Hogy milyen volt őszintén boldogan minden nehézség ellenére új, fiatal erővel beleugrani az életbe életed párjával.
Elfáradtak a kapcsolatban, a terhek súlya alatt. Megváltoztak, és már nem tudtak egymásnak elég erőt adni, mint régen, amikor dacolva mindennel csak őszintén szerették egymást, tiszta szívből.
A vitatkozások során természetesen én is kiakadtam, s ahogy apa teljesen kivetkőzött magából, és más Péter lett, mint akinek ismertem, egyszer bántotta anyát, a lelkébe mart. Én éreztem az ő fájdalmát, és majdnem Petinek mentem (pedig érte is sírtam, mert az ő fájdalmát szintén érzetem, hisz akörül ismertem meg Egyetlent, aki azidtőtájt küldött el magától, és tudtam mennyire semmit nem ér az életem nélküle). Így csak leüvöltöttem a fejét, hogy többé már nem az apám.
Aztán a kedélyek lassacskán nagyjából lenyugodtak, a régi boldog percek elfelejtődtek, csak a tüskék és a kínnal teli fájdalomból fakadó harag maradt. Már több mint fél éve szétmentek, de én még mindig nem tudtam igazán túltenni magam rajta. A napokban egyszer csókolóztak, és én elkezdtem a boldogságtól sírni, mire megkérdezték miért sírok. Nem mertem bármit is mondani, nehogy elrontsak valamit, nehogy ,,fölébredjek". Aztán sajnos bekövetkezett amitől féltem, az egész csak egy álom volt.
Apa, bármit is mondtam haragomba, hazudtam. Fájdalom mondatta őket, miként te is a fájdalmad miatt bántottad nyíl-szavaiddal (Kimondott szó, kimondott nyíl - tartja az ujgur mondás) anyucit. Akartam neked írni egy novellát írni egy fiúról, aki hasonló dolgokat él át, elmondja benne az érzéseit, és aki persze egyébként én vagyok. De aztán jött egy jel. Egy régi képeket tartalmazó fényképalbum.
Tudom, azok az idők elmúltak, egyszer voltak, és gyönyörűek voltak. Csak szeretném, hogy tudd, hogy nagyon szeretlek, nem tudom meghálálni neked soha azt a sok jót, amit kaptam. Amit önzetlen, szívből adtál. (Majd életem során megpróbálok minél többeknek minél több jót adni). Azt kívánom, hogy ezen életedben legyél még jó párszor annyira boldog, mint akkor voltál. És érezd át hogy a lelked még mindig annyira fiatal, hogy még mindig annyira üde, és nem fáradt, és legyél megint olyan erős, hogy beletudj vágni az életbe boldog elszántsággal.

Hinni

És képes bárhol egy pillanat alatt káoszt teremteni a rendből!- mondtam jókedvűen mosolyogva, és szemébe nézve kedves-gunyorosan Egyetlennek. Jól éreztem magam, fűtött o-kos nem zsidó Tami pálinkája melyet hozott, a finom minőségi félédes vörösbor, s legfőképpen az, hogy Egyetlen ott volt velem, mellettem, és én láthattam. Nem csak a szememmel, de a lelkemmel is. Ez utóbbi azután következett be, mikor erre azt mondta: ,,A káosz nem más, mint üresség." - s én abban a pillanatban lettem nagyon rosszul. Hisz azért mondta ezt, mert ő nem érez belül mást, csak ürességet. Nem tud szeretni, szerelmesnek lenni. ,,Zombi" ahogy mondaná Ő. S a lelkem megtört. Szavainak kalapácsa alatt lelkem diójának héja száz felé gurult, s én örülhettem annak, ha egy kis bele megmarad.
Kezdek belefáradni, nem tudom meddig fogom bírni...Én szeretem őt olyannyira, mit leírni lehetetlen, mert szó, érintés, hang, csók, bármi kevés ahhoz, hogy kifejezze. A Fény harcosa vagyok, ezért járom a magam útját, hálát adok az Úrnak az élet szépségeiért és kerestem a boldogságomat, amíg rá nem találtam A Boldogságra, Ő rá.
Beleszakad a lelkem abba, hogy nem szeret vissza. Legszívesebben meghalnék. De ennek ellenére, a magam boldogságát megtaláltam benne, a Fény pedig nem veszhet el, én harcolok tovább, és végigcsinálom a személyes történetemet. Az én fájdalmam az Úr kegyelmével letudom győzni. Csakhogy, én már nem vagyok én. Lelkem Ő kíván lenni, Ő vele olvad össze amennyire tud ilyen helyzetben, az ő fájdalmát, és az ő boldogságát éli meg. És én, vagy mi, vagy ki értheti ezt (hisz Minden egy!), kétségbe vagyok esve. Rettegek és félek kimondhatatlan. Mert Ő üres belül, szeretni szeretne, de nem tud, és fáj neki, és szenved. Én pedig, kit az Úr megáldott, s a Fény harcosainak egyike lehettem, tehetetlen vagyok...hiába vagyok ott mellette, hiába simogatom, hiába beszélek, nyugtatom, s legfőképpen hiába próbálom megérinteni a lelkét úgy, ahogy kéne...nem tudom. Azt kívánom sokszor, hogy szeressen bele másba, amibe én belehalnék, mert nem vagyok elég fejlett ahhoz, hogy egy olyan helyzetben is boldog tudjak maradni. De mit számít ez! Egyetlen boldog lenne. Nem lenne káosz,üresség, csak fényes ragyogás, telve szeretettel.
És én, pont én nem tudok neki fényt hozni és adni, de mi értelme van ennek az egész Fény harcoskodásnak, ha pont annak nem tudok eleget és megfelelőt adni, akit ennyire szeretek, aki ennyire megérdemelné, akiért élek!?
Fáradt vagyok már, nagyon fáradt...s fáj és menekülnék de nem tudok, nem lehet, és legfőképpen nem szeretnék. Nem hagyhatom őt magára, mondván én is belehalnék de később jobb lenne....ez egyébként is hazugság. Nekem csak Vele jó. És én hiszek még Ő benne, a lelkébe, az Egybe, a Fénymagba. Csupán tehetetlenségem kínjába fetrengve nem tudom mit tegyek, és csak vergődöm, fájok, s szeretek. Csak halnék vagy őrülnék már bele. Mert így nagyon rossz Neki is és nekem is. Viszont én a Fény harcosa vagyok, járnom kell az utam, és nem adhatom föl, Érte nem! Az Isten kegyelme ádljon meg minket!

In memoriam...

A végvári hagyományőrzők egy érdekes fajta. Teljesen lököttek szoktak lenni, hülyéskednek, gyermeki izgalomba jönnek egy-egy szablyától, csizmától,vagy szép dolmánytól. Furcsának, bolondnak(->400 évvel ezelőtt élőknek) tűnnek. De mindeközben ezek a férfiak és fiúk nagyon komolyak is. Mert bár kívülről sokak számára nevetségesnek hathatnak, és teljesen idiótának, nem normálisnak, aközben ők azok, akik hazánk (hadi)hagyományait őrzik. Ez nagyon fontos, mert a múlt, az ősök tapasztalatából és tudásából mi is tanulhatunk, s ezeket hasznosíthatjuk. Az ősök szellemével emberek maradhatunk egy ilyen világban is. Nem csak azt őrzik meg, hogyan kell forgatni szablyát és fokost, hanem azt is megtanulják és cselekszik, hogy legyenek becsületesek, védjék meg a hitüket, a hazát, családjaikat, őszinte, igaz emberek legyenek, és mindeközben megtanulnak szeretni. Igaz egy ,,fegyver" útján. De ez a harcosok útja.
Óriások ők az én lelkemben (szememben), kezdők és haladók, tanítványok és mesterek egyaránt. Olyanok, akiket mind nagyra tartok. Több mint két éve immár, én is közéjük tatozom, de nem érzem magam óriásnak. A társaimat viszont annak vélem. Mindegyikük példaképem, tanítóm, mesterem. Meg persze ott van a vezérünk, A Mester.

Tegnap meghalt egyikünk. Egy azok közül, akik képesek másokért föláldozni magukat. Akik Fényt adnak magukból a világnak. Elment egy óriás, hogy megtestesüljön egy másik testben, s még több jót és szeretet adhasson. De nekem elveszett egy harcostársam, és hiába tudom, hogy Ő most fejlődik, nekem fáj. Emlékszem még milyen cselezéseimet nem tudta kivédeni, és hogy milyen gyorsakat rátudott vágni a kezemre, amin mindig meglepődtem....
Lelke örökké él, nem ismer időt és teret, akárcsak bármelyikünké. Ezért csak azt kívánom, hogy lelkeink megismerjék majd egymást ha legközelebb találkoznak.

Ez a nagy rohanás...

Ma egy versenyre készítettem prezentációt, ami be kell vallani igen rosszul sikerült, na de hát ez van, ha az ember nem szívből és jó elhatározásból csinál valamit. Bár érdemes volna elgondolkozni ezen a mondaton is, mégis inkább azt mesélném el, ami a készítés közbe jutott eszembe. Miután az olvasásról szól a dolgozat, így eszembe ötlött minapi magyarórám, amikor a tanár velem olvastatott. Azt mondta, túl gyorsan olvasok. Mi tagadás, egész életemben gyorsan beszéltem, s most is törekedtem arra, hogy kicsit lassítsak, de még így is gyors volt. Ez eddig nem olyan, ami fölkeltené a figyelmem, ám párhuzamba vontam azzal a kifejezéssel, hogy: rohanó világ.
Meg kell valljam kissé ledöbbentem. Méghozzá azért, mert magamon vettem észre, hogy a gyors tempó, a ,,soha sincs semmire időm", a ,,gyerünk hajtsd magad" és hasonló életérzés így belém olvadt. Mert hiszen az teljesen normális hogy valaki gyorsabban,valaki lassabban beszél, valaki többet és van aki kevesebbet etc...De mégis, kétszeri fölolvasás után, amikor egyébként tisztán ejtem ki a szavakat, nem lehet érteni amit mondok, holott számomra teljesen világos?! Ez elég "gáz". Persze hozzátartozik a dologhoz, hogy milyen a tanárom...de őt inkább hagyjuk, még akkor is ha érdemes lenne róla beszélni, ugyanis sokat lehetne az ő viselkedéséből tanulni.
Szóval bármennyire is szeretném, nem vonhatom ki magam ebből a világi rohanásból. Részemmé vált, akaratom ellenére. Hiába vagyok olyan, aki képes a hosszabb utat választani mert élvezi, aki szeret elmerengeni nyugodtan, csak ritkán kapkod, aki szokta élvezni az utat is, és nem csak a cél felé tör, hisz akkor nem volna értelme az útnak, (ha közbe nem tanulna vagy lenne boldog). Ezért szeretek elgyönyörködni az égbolton iskolából hazamenet, ha nincs más amibe szépséget látnék. Ma is szinte ráüvöltöttem édesanyámra, csak mert megzavart miközben csináltam azt a szart (elnézést). Persze ő is ingerült volt, és elkezdtünk kicsit veszekedni. Egy olyan dolog miatt, amit a felelősségem megcsinálni és amit bármikor szívesen megcsinálok neki. És mindezt azért, mert elvállaltam egy barátom kedvéért egy versenyt amihez semmi közöm, semmi kedvem, és türelmetlenné, nyugtalanná tesz, amíg el nem készülök vele, ezért "rohannom" kellett. De pont édesanyámra ne legyen időm? Aki mindenét odaadná értem? Ez nem normális. A továbbiakban próbálom majd az ilyeneket minél jobban elkerülni, bár eléggé nehéz, de semmi sem lehetetlen. Hallgatok egy kis zenét, Pál Utcai Fiúk:Ez a nagy rohanás...

A bolond a messzeségbe keresi boldogságát, a bölcs megtalálja a lába alatt!

Úgy gondoltam nem kezdek el blogot írni addig, míg nem jön valami szellemi-lelki ihletettség, egy sugallat és érzés, hogy: Igen, most kell elkezdeni...
Ez pedig, mint már egyértelmű, megtörtént, és én elkezdtem. Ne kérdezze senki mi értelme van. Igaz, hogy a ma embere nagyon magányos, és sokszor muszáj valahova kiöntenie érzéseit, gondolatait, esetleg hányingerét vagy éppen tetszését kifejezni e mai világ"renddel"kapcsolatban, de én sem nem érzem magányosnak magam, sem nem érzem úgy, hogy magamba nem tudom lerendezni a világot. Természetesen, ha már ezt írom, jó párszor fogok kritizálni, ostorozni sok mindent, és sok mindenkit. Nem azért mert megakarok bántani mást, szándékosan gyalázattal illetni, csupán mindenki számára (és első sorban magamnak, hisz nem hinném hogy olvasni fogják ezen sorokat) egy tükröt mutatni. Egy tükröt, amibe ha belenézünk meglátjuk saját hibáinkat, amit annyira utálunk másokban, és magunkban (ha tisztán látjuk magunkat, ha nem. És ha nem, akkor ha beismerjük magunknak, ha nem) és megpróbáljuk azt legyőzni.
Karácsony után elkezd kiteljesedni a fény. Egészen a nyári napfordulóig növekedni fog, s elhozza számunkra az olyannyira szeretett tavaszt és nyarat. De mindeközben az egész év során, ott tündököl bennünk a Fény. Az Égi, az Isteni Szikra, amit én személy szerint Fénymagnak szeretek nevezni. Ezt kell minél jobban kiteljesítenünk magunkba. Így lehet fejlődni. Ennek pedig rengeteg módja van, s ahogy a hindu szakrális hagyomány (Szanátana Dharma), ez a hatalmas és lenyűgöző szellemi-lelki kincs tartja, minden egyes léleknek megvan a saját magára szabott útja, ami alapján meg kell tanulnia a tulajdonképpen elkerülhetetlen fejlődéshez szükséges dolgokat. Persze, most belemehetnénk sok ilyen dologba, de reményeim szerint lesz még rá időm a továbbiakban, s éppen ezért kicsit személyeskedem, ha már egy blogról van szó.
És a személyes ügyeim kapcsán elmesélni, mit is jelent számomra e bejegyzés címének mondása. Mármint, hogy milyen sokat segített. Az ember ugyanis hajlamos azt hinni sokszor, hogy neki mindig milyen rossz, közben csak az Egója, a társadalmi és egyéb zahírok teszik tönkre amúgy kellemes napjaikat. Hogy ezen kifejezések alatt (Egó, zahír) mit értek, azt meglehet tudni Müller Péter könyveiből, vagy Paulo Coelho: A zahír című művéből. Valószínű még én is ráfogok mutatni egypár megnyilvánulásukra még a magam történetei kapcsán. Például, itt van a mai mondás, s hozzá egy hatalmas igaz szerelem. Legalábbis, én úgy gondolom az, mivelhogy én érzem. Nem (vagy nem csak) az Egóm, hanem Én.
Úgy néz ki reménytelenül szeretek egy lányt több mint fél éve. Nem olyan ,,szerelem", mint az eddigiek. Azok sose voltak igazak. Szerettem egy álomképet, ahogy beleképzeltem egy nekem megfelelő lelket másokba, sose teljesen önmagukért szerettem őket. Így most már, hogy nyilvánvaló eddigi hazugságaimat beismerve (amivel magamat és másokat is annyiszor becsaptam, ti. hogy én mennyire szerelmes vagyok ebbe vagy abba) ráléphettem egy tiszta őszinte szerelem útjára. Nem viszonozza a lány az érzelmeimet. Sokat szenvedtem, görcsösen akartam. De, nem várhatom el, hogy ő úgy szeressen, ahogy én szeretném. Meg kellett tanulnom, így szeretni, és így is boldog lenni, csak azért mert van, létezik, él, és ismerhetem, s tisztán, őszintén igazul szerethetem az "igazit" (akiről most úgy érzem, valóban az). Nem azért mert beleképzelek dolgokat, vagy mert az én elvárásaimnak megfelel, hanem maga miatt, mert ő, Ő!