Meglepődve tapasztalom, hogy az előző bejegyzésemet pont egy héttel ezelőtt írtam. S még ironikusabb a helyzet, mivel ugyancsak úgy volt, hogy Luca jön, aztán nem engedték. Nem csak az édesanyja, de az égiek sem. Az okát nem tudnám megmondani, egyelőre nem. Valójában aligha kell ezt nekem most tudni, majd ha eljön az ideje, úgy is megtudom. Vagyis inkább megértem.
Rég voltam olyan jól, mint most. És ez nem annak köszönhető, hogy annyi jó dolog történt volna velem. Bár kétségtelen, hogy újdonságok, nagy negatívumok sem. Legfőképpen azért nem, mert újra megvan az a hitem, ami kiveszett belőlem. De erről egy pár mondattal később.
Hogy mi van ,,Egyetlennel”. Nem tudom. Meg kell valljam, mikor utoljára találkoztunk újra összeomlottam. Semmi rossz dolog nem történt, az égvilágon semmi. S én mégis... Táncházban voltunk, s egyik ismerősével (meglepő módon) táncolt. Eszembe jutott mennyire szeretem, (igen, még mindig, s attól tartok, míg világ a világ). Az is eszembe jutott, hogy ő sohasem fog engem úgy szeretni, szerelemből, csak, mint barátot. Ismét ráébredtem, hogy nincs értelme az életemnek így: nélküle. Nem mertem vele táncolni, neki annyira jól megy, ragyog közben és jól érzi magát, én meg teljesen ügyetlen vagyok, ráadásul csak bénán ácsorogtam vagy üldögéltem ott, miután akivel addig táncoltam, elment (meg kell hagyni, helyes teremtés volt, s míg kettesbe forgolódtunk, addig nem is volt bajom). Mérges és keserű voltam. Az utolsó csepp a pohárba az volt, (ami a lehető legnagyobb gyermetegség, az egóm önzésének ,,legnetovábbja”) mikor Egylelkem elkezdte masszírozni Viki vállát. Azt éreztem, hogy nem igaz hogy Viki ennyire csélcsap legyen (Féltékenység? Na de mire, kire? A legjobb barátomra, akit Egylelkemnek nevezek? Utálom az egót!), úgy éreztem tökmindegy neki, mert képes bárki iránt vágyat érezni, s megtenni bármit…ráadásul ott vagyok én, aki bármikor képes érte életét áldozni és nem engem kér meg rá, mikor bizalmas kapcsolatunk erre sokkal több alapot szolgáltatna? Bizony, ilyen gondolatai voltak bennem a gusztustalan egómnak, s hányingerem van most magamtól, ha erre gondolok.
No tehát fölkaptam magam, közöltem a többieknek, hogy mire indulnak visszatérek, s otthagytam őket. Az örök vesztesként rágtam át magam a fénylő kirakatok előtt, a csillogás vakított, az utcák üressége hol nyomasztott, hol kellemes volt. Egyetlen nélkül mit sem ér már semmi… Aztán eszméltem. Ott álltam a Lánc-híd közepén, azt latolgatva mennyit kell szenvedni, ha leugrok...gyáva voltam, szerintem egy kicsit le is sikerült küzdenem ezt a gyengeséget, így hát végül nem tettem. Nem lettem öngyilkos.
Ráeszméltem, hogy akkor okoznék a legrosszabbat Vikinek, ha megtenném. Akkor is rosszat tennék neki, ha otthagynám, bár most már nem tagadom, nekem úgy sokkal könnyebb volna (nem kéne szembesülnöm vele, hogy sose fogja viszonozni érzelmeimet). Mellette kell maradnom, s immár barátként. Megpróbálni megőrizni ezt a szoros viszonyt anélkül, hogy bántanám szeretetemmel, el kell végleg fogadnom, hogy ő csak így szeret. Ki kell irtanom magamból azokat a rossz érzéseket, amiket akkor érzek, ha a pasijáról van szó, vagy ő maga kezd el valakivel kacérkodni. Tudom, könnyű mindezt mondani. Cselekedni nehéz. De nekem muszáj megpróbálnom érte, így mégis csak van valami értelme az életemnek. Persze, az a baj, hogy már megint én küzdök és kell minden fájdalmat s kínt leküzdenem ahelyett, hogy egyszerűen otthagynám őt, mint kínt, terhet, akármit...(amúgy kérdés, mennyire tudnám megtenni).
S ahogy telnek a napok, egyre elképzelhetőbbé változik számomra mindez. Nem kis részben azért, mert az életembe jött Luca. Ő az Úr hatalmas kegyelme volt felém, melyért nem győzök hálálkodni. Az egyik legfontosabb személy lett, az Egyetlen jelenleg az életemben, akibe ha szabad volna, képes lennék istenesen beleszeretni, talán, akár annyira, hogy Vikit (akit ezentúl nem is fogok Egyetlennek hívni) kiseperjem szívem azon helyéből, s helyébe őt emeljem, akkor pedig boldogságom dicsőítené folyamatosan az Urat. Sajnos azonban semmi nem lehet egyszerű. Az ő életében is van egy olyan ember, aki olyasmi, mint az enyémbe Viki. Nem tudom, így mit tehetnék érte, de ha bármit kér, megteszem majd.
Úgy látszik, le kell mondanom a reménységről, hogy rövidebb időn belül valakivel boldog lehetek.
Én mégis boldog vagyok. Mert az Úr elolvastatja velem az Özönvizet, ahol számomra olyan megható volt Jasna Góra ostormának leírása, hogy az visszaadta hitemet és reménységemet, melyből már az utóbbi hónapokban hiányzott.
Ugyanis, ez egy Jel. Mert utána néztem és kiderült pár dolog. Nagy Lajos alapította, majd a magyar pálosok kezébe került a kolostor. Mikor pedig a svédek lerohanták Lengyelországot, egyike volt az utolsó hűséges helyeknek, két-háromszáz főnyi védőserege legyőzte az ellenük törő 3000-es sereget a 40 napig tartó ostromban. A lelkesedés átterjedt aztán az egész országra. Olyan csoda, melyet hitüknek köszönhettek, ugyanis Jasna Góra-ban található Európa egyik leghíresebb olyan festménye, mely a Szűzanyát ábrázolja. A lengyelek tudták, hogy az ég segítette őket. Lengyelország megmenekült, II.János Kázmér pedig ekkor ajánlotta föl országát a Szent Szűznek (akárcsak Szent István!). Jasna Góra zarándokhely azóta is.
Jasna Góra magyar jelentése: Fényes Hegy!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése