Hát, eljött az idő, hogy ismét ,,közkincsé" tegyem bánatomat, illetve problémámat. Mindenki tudja jól, hogy egy kapcsolat nem döccenőmentes, sok buktatója van, nehéz tud lenni, és blabla...én is így voltam ezzel, csak aztán végre megtapasztalhattam mennyire igaz.
Igazán szerelmes lettem, újra, tiszta szívből, és boldog vagyok. Viszont sok dolog miatt kissé elvagyok kenődve, és az egész kapcsolattal kapcsolatban azt a kérdést kell néha föltennem, hogy megéri-e mindezt?
Egyfolytában hiányzik, nélküle nehezen viselek minden órát, nemhogy napot...örülök ha kétnaponta láthatom pár órára (és itt egyfajta elnézést kérek az olyan pároktól, akik örülnek ha hetente vagy még ritkábban találkoznak, és minden tiszteletem az övék). És sokszor nem veszi észre mennyire igényelem csak azt, hogy érezzem a közelségét, hogy odabújjon hozzám. Nem kell egyfolytában tutujgatni, de amikor nincs más dolga és csak ül, igazán megtehetné azt, hogy arra a két percre az ölembe ül, nem tőlem egy méterre. Hiányzik az, hogy csak ritkán van igazi csók, hiányzik a gondoskodás érzése...hiányzik sokszor a felszabadultság érzése, az hogy nevessünk egy jót, hogy megértse amikor csak (,,feszültségoldó") poénokat mondok és nem komolyan gondolom, és ezért ne ledorgáljon és ne mondjon el valamit, mert nem veszem komolyan...
De mindezek apróságok ahhoz képest amivel egy mondatban összetudom foglalni a problémámat: Nem érzem, hogy szerelmes belém! Tudom, hogy szeret emberként, velem van és minden egyéb...de nem érzem azt, hogy férfi vagyok mellette akit kíván, akire vágyik, akibe szerelmes, akivel megakarja osztani az életét, a gondolatait, az érzéseit (mert például én megszeretném a magaméit vele). Megértem, hogy Ő ilyen, és azt is hogy nem házasság, de egy picivel szeretnék többet, valamiből amit hiányolok, mert sokra van belőle szükségem, egy érzést: mikor egy lány engem szeret fiúként.
De sokat köszönhetek az őseim erejének és hatalmas szívének, amit örököltem. Van elég türelmem, mert nagyon szeretem Tündéremet, nem is tudom igazából hogy kifejezni... Vele akarok élni, és érte...abban az értelemben nem tudok nélküle élni, hogy ha nem lenne és elveszíteném, meghalna egy darab a lelkemből, és utánna már más ember lennék, ha utánna át is alakul vagy ujjászületik is az a darab. Tudom, hogy A Fény harcosaként kell ezt az utat is bejárnom, s mivel szeretek, van elég erőm hozzá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése