Várakozás

Megvető szemekkel néztem az órára. Tik-tak, tik-tak - szól vissza, gondoltam. Aztán pedig rögtön az jutott eszembe, hogy nem is ilyen a hangja, csak az idióta felnőttek mesélik be ezt a szerencsétlen gyerekeknek. Nem tudtam, mit akar visszaszólni, felelni megvető pillantásomra, de nem is érdekelt. Pedig lehet csak békítő hangon azt akarta megsúgni, hogy sokkal jobb ember vagyok én annál, minthogy dühöngjek rá, aki nem is tehet semmiről. De akárhogy is gondoltam és néztem, csak nem akart gyorsabban haladni a mutató, s ezért én még gyűlölködőbben néztem mind az órára, mind a matek tanárnőre. Idegőrlő volt minden perc. Már vártam nagyon, hogy szabaduljak a köztelezettségek lélekpusztító börtönéből, és találkozzak egyik jó ismerősömmel.

Hátha majd ő kizökkent egy picit abból az érzésvilágból, amibe belekerültem, és amiből nem tudok szabadulni. Elvisz vásárolni magával, én pedig jókat mosolygok a személyiségén, és a sok történeten, amit mesél.

Persze aztán rá kellett jönnöm, hogy barátok ide vagy oda, nem megoldás ez a helyzetemre, miként a vodka is csak ideig-óráig „segít”. És természetesen megint szembesülnöm kellett azzal, hogy senkire nem lehetek dühös és mérges a történtek alakulása miatt, csak is kizárólag magamra. Hiszen, ha előbb megteszem azt, amit tegnap este megtettem, most sokkal előbbre tartana Egyetlen. Úgy látszik nem voltam elég erős eddig, de most már nem hagyom annyiban a dolgokat. Úgy fog történni minden, ahogy meg van írva (Maktub). Veszíteni fogok, kudarcot vallok majd, és boldogtalan leszek. Már amit az egóm fog érezni és az a lélekrészem, aki elvesztette Őt erre a megtestesülésre. Viszont Ő remélhetőleg képes lesz dönteni, megcselekednie a döntést, és egy boldogabb útra tér rá. Fejlődni fog.

Ekkor nekem olyan úton kell majd mennem, melyet nem érzek majd magaménak. Próbálni minden napot túlélni, boldogságot erőltetni boldogtalanságom maszkjára, és elhinni, Nélküle is van Élet. Holott jól tudom: nincs…

Na de hát, az Isten Kegyelme határtalan. Ki láthat előre?