Úgy gondoltam nem kezdek el blogot írni addig, míg nem jön valami szellemi-lelki ihletettség, egy sugallat és érzés, hogy: Igen, most kell elkezdeni...
Ez pedig, mint már egyértelmű, megtörtént, és én elkezdtem. Ne kérdezze senki mi értelme van. Igaz, hogy a ma embere nagyon magányos, és sokszor muszáj valahova kiöntenie érzéseit, gondolatait, esetleg hányingerét vagy éppen tetszését kifejezni e mai világ"renddel"kapcsolatban, de én sem nem érzem magányosnak magam, sem nem érzem úgy, hogy magamba nem tudom lerendezni a világot. Természetesen, ha már ezt írom, jó párszor fogok kritizálni, ostorozni sok mindent, és sok mindenkit. Nem azért mert megakarok bántani mást, szándékosan gyalázattal illetni, csupán mindenki számára (és első sorban magamnak, hisz nem hinném hogy olvasni fogják ezen sorokat) egy tükröt mutatni. Egy tükröt, amibe ha belenézünk meglátjuk saját hibáinkat, amit annyira utálunk másokban, és magunkban (ha tisztán látjuk magunkat, ha nem. És ha nem, akkor ha beismerjük magunknak, ha nem) és megpróbáljuk azt legyőzni.
Karácsony után elkezd kiteljesedni a fény. Egészen a nyári napfordulóig növekedni fog, s elhozza számunkra az olyannyira szeretett tavaszt és nyarat. De mindeközben az egész év során, ott tündököl bennünk a Fény. Az Égi, az Isteni Szikra, amit én személy szerint Fénymagnak szeretek nevezni. Ezt kell minél jobban kiteljesítenünk magunkba. Így lehet fejlődni. Ennek pedig rengeteg módja van, s ahogy a hindu szakrális hagyomány (Szanátana Dharma), ez a hatalmas és lenyűgöző szellemi-lelki kincs tartja, minden egyes léleknek megvan a saját magára szabott útja, ami alapján meg kell tanulnia a tulajdonképpen elkerülhetetlen fejlődéshez szükséges dolgokat. Persze, most belemehetnénk sok ilyen dologba, de reményeim szerint lesz még rá időm a továbbiakban, s éppen ezért kicsit személyeskedem, ha már egy blogról van szó.
És a személyes ügyeim kapcsán elmesélni, mit is jelent számomra e bejegyzés címének mondása. Mármint, hogy milyen sokat segített. Az ember ugyanis hajlamos azt hinni sokszor, hogy neki mindig milyen rossz, közben csak az Egója, a társadalmi és egyéb zahírok teszik tönkre amúgy kellemes napjaikat. Hogy ezen kifejezések alatt (Egó, zahír) mit értek, azt meglehet tudni Müller Péter könyveiből, vagy Paulo Coelho: A zahír című művéből. Valószínű még én is ráfogok mutatni egypár megnyilvánulásukra még a magam történetei kapcsán. Például, itt van a mai mondás, s hozzá egy hatalmas igaz szerelem. Legalábbis, én úgy gondolom az, mivelhogy én érzem. Nem (vagy nem csak) az Egóm, hanem Én.
Úgy néz ki reménytelenül szeretek egy lányt több mint fél éve. Nem olyan ,,szerelem", mint az eddigiek. Azok sose voltak igazak. Szerettem egy álomképet, ahogy beleképzeltem egy nekem megfelelő lelket másokba, sose teljesen önmagukért szerettem őket. Így most már, hogy nyilvánvaló eddigi hazugságaimat beismerve (amivel magamat és másokat is annyiszor becsaptam, ti. hogy én mennyire szerelmes vagyok ebbe vagy abba) ráléphettem egy tiszta őszinte szerelem útjára. Nem viszonozza a lány az érzelmeimet. Sokat szenvedtem, görcsösen akartam. De, nem várhatom el, hogy ő úgy szeressen, ahogy én szeretném. Meg kellett tanulnom, így szeretni, és így is boldog lenni, csak azért mert van, létezik, él, és ismerhetem, s tisztán, őszintén igazul szerethetem az "igazit" (akiről most úgy érzem, valóban az). Nem azért mert beleképzelek dolgokat, vagy mert az én elvárásaimnak megfelel, hanem maga miatt, mert ő, Ő!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése