Ma egy versenyre készítettem prezentációt, ami be kell vallani igen rosszul sikerült, na de hát ez van, ha az ember nem szívből és jó elhatározásból csinál valamit. Bár érdemes volna elgondolkozni ezen a mondaton is, mégis inkább azt mesélném el, ami a készítés közbe jutott eszembe. Miután az olvasásról szól a dolgozat, így eszembe ötlött minapi magyarórám, amikor a tanár velem olvastatott. Azt mondta, túl gyorsan olvasok. Mi tagadás, egész életemben gyorsan beszéltem, s most is törekedtem arra, hogy kicsit lassítsak, de még így is gyors volt. Ez eddig nem olyan, ami fölkeltené a figyelmem, ám párhuzamba vontam azzal a kifejezéssel, hogy: rohanó világ.
Meg kell valljam kissé ledöbbentem. Méghozzá azért, mert magamon vettem észre, hogy a gyors tempó, a ,,soha sincs semmire időm", a ,,gyerünk hajtsd magad" és hasonló életérzés így belém olvadt. Mert hiszen az teljesen normális hogy valaki gyorsabban,valaki lassabban beszél, valaki többet és van aki kevesebbet etc...De mégis, kétszeri fölolvasás után, amikor egyébként tisztán ejtem ki a szavakat, nem lehet érteni amit mondok, holott számomra teljesen világos?! Ez elég "gáz". Persze hozzátartozik a dologhoz, hogy milyen a tanárom...de őt inkább hagyjuk, még akkor is ha érdemes lenne róla beszélni, ugyanis sokat lehetne az ő viselkedéséből tanulni.
Szóval bármennyire is szeretném, nem vonhatom ki magam ebből a világi rohanásból. Részemmé vált, akaratom ellenére. Hiába vagyok olyan, aki képes a hosszabb utat választani mert élvezi, aki szeret elmerengeni nyugodtan, csak ritkán kapkod, aki szokta élvezni az utat is, és nem csak a cél felé tör, hisz akkor nem volna értelme az útnak, (ha közbe nem tanulna vagy lenne boldog). Ezért szeretek elgyönyörködni az égbolton iskolából hazamenet, ha nincs más amibe szépséget látnék. Ma is szinte ráüvöltöttem édesanyámra, csak mert megzavart miközben csináltam azt a szart (elnézést). Persze ő is ingerült volt, és elkezdtünk kicsit veszekedni. Egy olyan dolog miatt, amit a felelősségem megcsinálni és amit bármikor szívesen megcsinálok neki. És mindezt azért, mert elvállaltam egy barátom kedvéért egy versenyt amihez semmi közöm, semmi kedvem, és türelmetlenné, nyugtalanná tesz, amíg el nem készülök vele, ezért "rohannom" kellett. De pont édesanyámra ne legyen időm? Aki mindenét odaadná értem? Ez nem normális. A továbbiakban próbálom majd az ilyeneket minél jobban elkerülni, bár eléggé nehéz, de semmi sem lehetetlen. Hallgatok egy kis zenét, Pál Utcai Fiúk:Ez a nagy rohanás...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése