Munkács várán van egy lik...

Hát, amikor az embernek barátnője van, már maga a tudat is annyira megnyugtató, hogy minden mást élvezni tud, nyugodtan öszpontosítva megcsinálni etc...ha rágondol már az is gyönyör. Ha viszont nincs, valahogy mindjárt kevésbé lesz szép ez a minden, a piros tulipán sem annyira eleven és tüzes, az ég patyolattiszta felhői inkább egyhangúak és közönybe olvadók, a Nap inkább vakít, mintsem simogat, a sötétség nem bársonyos hanem fojtó, az étel íztelen, a tanulás céltalan, a meccs unalmas, és midnen fölöslegesnek hat. S ha ez nem volna elég, még hozzá adódik a folytonos magányosság érzése, a midnenki más boldog csak én nem (főleg ilyenkor tavasszal), a csak én vagyok ilyne béna és csúnya, és hagyjanak békén, így élni se akarok,a már a környezetmeb is lassacskán mindnekinek van valakije csak én vagyok szerencsétlen szar érzése. S mikor a legközelebbi barátaim közül is kezdek egyedül lenni ezzel a problémával, végkép azt mondom: elég volt, megyek szerzetesnek! Az egytelen öröm, hogy végre pár hónap után ismét voltam edzésen és jól ment. Már csak ez ad erőt és önbizalmat. Az egész légkör, a vívás azok között aiket a legtöbbre becsülök, ez meggyógytíja valamelyest szívem. Köszönök mindent A Mesternek, és a többieknek.