Hát, nem is tudom mit mondjak. Elsőként talán elmodnom, hogy mennyire hálás vagyok az Égnek, amiért Egylelkem boldog, és Babóm is.
Éldegélek, elvagyok. S bár körülöttem az emberek többsége boldog, amiért hálás vagyok, s próbálom minden napomban megtalálni a boldogságot, mégis bánatomat fölösleges tagadni. Tamiba elvesztettem a reményem, egy lehetőseget a szerelemre és egy jó kapcoslatra, s az önbizalmmat. Elegem van a sorozatos kudarcokból,a nehéz, szűkös anyagi helyzetből. Nekem (ha egyáltalán kapok) a 18.születésnapomra kapott pénzből kell majd angol különtanárt fizetnem, amit másnak lazán finanszíroznaka szülei. De ez semmi... Még mindig van körülöttem egy jó pár szívemhez nagyon közel álló ember, akiknek rossz, pedig boldogságot érdemelnek.
Uram beletörődtem már, hogy az én végzetem mindig reménykedni, hinni a győzelemben, a boldogságban, harcolni a fényért, a tisztaságért, mindig újrakezdnei, soha föl nem adni, minden erőmet megfeszíteni, hogy aztán elbukjak, egy darabig szar legyek, aztán ismét fölkelve ismét megérdemeljem nevem, címem, melyet a Te hatalmas szereteted adott Egylelkemen keresztül. Kérlek, add, hogy rátaláljon a boldogsára: Édesanyám, Mazsolám, Lucám, Fifim, és Péter is! Ha nekem nem lehet jó, hát ez egy áldozat legyen az ő boldogságuknak oltárán. Köszönöm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése