A végvári hagyományőrzők egy érdekes fajta. Teljesen lököttek szoktak lenni, hülyéskednek, gyermeki izgalomba jönnek egy-egy szablyától, csizmától,vagy szép dolmánytól. Furcsának, bolondnak(->400 évvel ezelőtt élőknek) tűnnek. De mindeközben ezek a férfiak és fiúk nagyon komolyak is. Mert bár kívülről sokak számára nevetségesnek hathatnak, és teljesen idiótának, nem normálisnak, aközben ők azok, akik hazánk (hadi)hagyományait őrzik. Ez nagyon fontos, mert a múlt, az ősök tapasztalatából és tudásából mi is tanulhatunk, s ezeket hasznosíthatjuk. Az ősök szellemével emberek maradhatunk egy ilyen világban is. Nem csak azt őrzik meg, hogyan kell forgatni szablyát és fokost, hanem azt is megtanulják és cselekszik, hogy legyenek becsületesek, védjék meg a hitüket, a hazát, családjaikat, őszinte, igaz emberek legyenek, és mindeközben megtanulnak szeretni. Igaz egy ,,fegyver" útján. De ez a harcosok útja.
Óriások ők az én lelkemben (szememben), kezdők és haladók, tanítványok és mesterek egyaránt. Olyanok, akiket mind nagyra tartok. Több mint két éve immár, én is közéjük tatozom, de nem érzem magam óriásnak. A társaimat viszont annak vélem. Mindegyikük példaképem, tanítóm, mesterem. Meg persze ott van a vezérünk, A Mester.
Tegnap meghalt egyikünk. Egy azok közül, akik képesek másokért föláldozni magukat. Akik Fényt adnak magukból a világnak. Elment egy óriás, hogy megtestesüljön egy másik testben, s még több jót és szeretet adhasson. De nekem elveszett egy harcostársam, és hiába tudom, hogy Ő most fejlődik, nekem fáj. Emlékszem még milyen cselezéseimet nem tudta kivédeni, és hogy milyen gyorsakat rátudott vágni a kezemre, amin mindig meglepődtem....
Lelke örökké él, nem ismer időt és teret, akárcsak bármelyikünké. Ezért csak azt kívánom, hogy lelkeink megismerjék majd egymást ha legközelebb találkoznak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése