Ma végre ismét lett netem. Aztán megírtam a földrajz érettségit, ami érzésem szerint igen jól sikerült. Az edzés elmaradt, a táncházban elvoltam, ismét sikerült egy szép lánnyal táncolni, minden a szokásos.
S hogy miként vagyok? Kedden betöltöttem a 18-at. Szombaton volt a buli, s bedepiztem, elszomorodtam rajta, a felén itt se voltam, mert inkább elmentem sétálni, minthogy a többiek kedvét elrontsam. Szarul éreztem magam, nem volt jó. Valahogy minden szarnak tűnik. Nagyon rosszul érezhetném magam, de nem engedem ezt meg, nem hagyom, s valamelyest rendbe sikerült tennem a belső egyensúlyom, a lelki harmóniám.
Bánt még Tami, bár be kellett látnom, ez így volt rendjén, valóban nem érdemeltem meg őt. Illetve, megérdemelni megérdemelném mert vagyok elég jó hozzá, de ennek nem volt itt az ideje, és most nem vagyunk egymásnak valóak, lehet soha nem is voltunk és nem is leszünk, de most legalábbis semmiképpen, tehát jobb ez így. Mindkettőnknek másra van szüksége, ez tagadhatatlan. Egylelkem pedig az Úr szent jóvátételének köszönhetően boldog. Nem úgy mint én, de hát ez így igazságos.
Most várok szüntelen egy lányra/nőre, aki megszeret s fordítva, s vagy az lesz az érzésem, hogy ő az igazi, vagy szerelmes leszek belé nagyon mert...
Mert Viki iránt még nem lanyhúlt szerelmem, csak az alsóbb rétegekbe pakolódott, de mostanság olyan keveset látom hogy emaitt törnek föl az érzések. Nem szenvedek miatta úgy mint anno..s mégis eszi a fene a szívemet miatta. Eltávolodtunk, alig látom már őt, nem tudom mi bántja, mi a baja, nem tudok segíteni, pedig az egész barátság dolgot ezért vállaltam... ott hagyott... itt...
Itt, ahol már senki nincs velem, egy-két barátom egy darabig eltud kísérni, Egylelkem, hiszen az egylelkem...Lucám, s valamiért most úgy érzem leginkább Mazsi....de egy pontot túl..már ő sem...valamiért mégis őt érzem most ilyen szempontból(!) legközelebbinek hozzám, de magány lepi be a lelkem. Vannak még páran körülöttem, azok közül akiknek szintén nincs párjuk, de elbeszéléseikből meg az eseményekből mindig az szűrődik le, hogy valakinek/valakiknek mégis csak kellenének, kalandjaik vannak és a többi....nekem ilyenek nincsenek. Senki vagyok és semmi.
Ezért kell most magamat belül rendbe hoznom, mert ha magam se vagyok el magammal, nem szeretem magam, akkor kitől várhatnám el mindezt?. Csupán az a borzalmas hogy... tulajdonképpen jól vagyok, olyan értelemben, hogy elfogadom magam, nem negatív az önkritikám sőt...magyarul nyugodt vagyok és békés magamba, döntő többségében szeretem amilyen vagyok, elméletileg jönnie kéne már valakinek, mert mindent teljesítettem. Végtére is nem várhatok örök ideig Vikire, mikor....18 vagyok és
még nem volt rendes kapcsolatom és barátnőm! Vagy de? Tényleg ez a keserű sors lett nekem megírva? Beleborzongok ha ere gondolok, mert tőle nem várhatok soha viszonzást, s én pedig boldog akarok lenni, azaz szeretve lenni úgy, egy lány által.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése