Tükör a tükörben...

Az elmúlt napokban nagyon zaklatott vagyok...Olyan típus vagyok aki áttudja érezni egy-egy életnek, léleknek a sorsát, az emberiség ,,világfájdalmát". Péládul megyek az utcán meglátok egy embert, és valami belülről rám tör, érzem a fájdalmát, a szerencsétlenségét, és képes lennék olyankor elsírni magam. Ezért tudtam mindig is úgy szeretni az IStent, a hazát, a családot, a szerelmeimet, mindenkit, az Embert! És beletudtam magam élni filmekbe, regényekbe, versekbe....lélekkel átérezni mindent...Most pedig Babits Gólyakalifája volt a kötelező olvasmányuk...De nem is lényeges ez, hacsak nem annyiban, hogy a szokottnál is több önreflexióra késztet. Amióta Tündérrel együtt vagyok, teljesen megváltoztam, sok mindenben, most nincs időm ezeket végiggondolni és leírni, de majd megteszem. A fontos az, hogy úgy érzem nem az vagyok, aki voltam, nem ,,Én" vagyok, s ,,Én" lázadozik ez ellen. Ilyenkor kitörök és hisztizek Tündéremnek. Utána persze szörnyű lelkiismeretfurdalásom van. Mintha az egó törne föl, amit egyre jobban le kell bontanom Tündér mellett. S ez nem lenne baj, de ennek van egy másik oka is azon kívül hogy Tündérnek minél jobb akarok lenni:az hogy én nem vagyok olyan boldog mellette.Fájdalom beismerni, szörnyű kín,nem tudok magammal mit kezdeni. Szeretem imádom, tiszta szívből, nem akarok mást csak mindig vele lenni,s mégis ő mellette nem lehet fölszabadulnom úgy, nem szoktunk összebújni annyit nem röhögünk annyit...annyi minden hiányzik, nem tudom mennyire szeret-e...én eggyé akarok vele válni minél jobban lelki és szellemi szinten,ő azonban erőszakosan és makacsul őrzi az identitását...ahogy az én egóm elvan nyomva és csökken az övé úgy kerül mind följebb és följebb..és amikor lázadozik az enyém, akkor török ki, és baj ez..mert Ő nem érti meg..ő nem akar a szívemmel látni,a lelkemmel érezni...s én szeretnék az övével, de azt sem hagyja...begyöpesedek mellette...nem kapom meg amire vágyom, amire vártam, s mikor már kezdem teljesen elnyomni magamba az én szempontjaimat, amiket én szeretnék, hogy őt a kitöréseimmel ne zavarjam, akkor csak vagyok mellette, mert szeretem, és csak mellette vagyok nyugodt és mellette tudom mégis normálisan jól érezni magam. Ha nem vele vagyok csak felé húz a szívem folyton... Mellette pedig elfogyok, elvész az egóm egy jó része is, ami jó...de magamból, az igazi énemből is valami...amit szerettem, ami jó volt. Egyszerűen nem viselkedik úgy, mint aki szerelmes belém...lelki érzékenysége messze elmarad a mögött, amit gondol magáról, vagy amit igényelnék. S az igényeimet már sárba taposom csak mert szeretem és hogy így is élvezhessem a társaságát, és mégis azt kell mondjam hogy boldog vagyok. Iszonyú ellentmondások fezsülnek bennem, nem tudom mit érzek ki vagyok, csak azt, hogy ez így nem jó, és azt, hogy bármennyire sem jó, Ő jó, őt szeretem, és nem lennék képes elhagyni megcsalni, még akkor sem, ha közben valójában nekem iszonyat rossz és terhes is lenne már ez a kapcsolat...nem tudom mi tévő legyek, nem tudom mi változhat, bocsánat a zavaros fogalmazásért, ez is megmutatja a bennem dúló viharokat....Abban reménykedem, hogy szerelmem elég erőt és türelmet ad, én elég jó hatással leszek rá, miképpen ő is úgy van rám sok tekintetben, és egymást megismerve egymásnak nagyon sokat adva rájön mennyire szeret, és hogy mit kell adnia önzetlenül magából, ami engem boldoggá tesz, mivel most úgy érzem ha tesz is némi ilyesmi lépést, a többet, a döntő súlyt akkor is én teszem, és az aránytalanság diszharmóniát szül ,ami az egyik félnek rövidtávon, a kapcsolatnak hosszútávon nem kedvez. És még csak ezt is remélhetem, hogy jól gondolom, és valójában én vagyok valamiért az egészben az önző, ami szörnyű fájdalom és gyalázat, mikor azt szeretném ,hogy ő boldog legyen, hogy neki legyen jó...Persze egy kapcsolat nem így működik, mind a két félnek elégedettnek kell lennie, minthogy én nem vagyok teljesen elégedett, de ha igazán szeretem akkor megszokom majd azt, hogy neki ez így elég, neki ez így jó..én pedig....majd csak elleszek valahogy.