Szakadék

Előttem egy hatalmas feneketlen szakadék van. Nem látom a túloldalt, átugrani vagy átlépni biztos nem lehet. Egy híd vezet oda át. Egy láthatatlan híd. S nekem van elég hitem rálépni és átsétálni rajta. Viszont félek megtenni a lépést. Tudom, hogy nem zuhannék le, és nem is ettől félek, erre mint már mondtam, van elég hitem. De sötétségbe burkolódzik a túloldal. Nem láthatom mi vár ott rám, jobb vagy rosszabb, mint ami most van. És ami további rettegést vált ki belőlem az az, hogy ismerem mostani helyzetem minden fájdalmát, kínját és szerencsétlenségét. De valahol szeretek is ebben a helyzetben lenni. Szeretni Egyetlent. Mindeneknél jobban. Tisztában való vagyok azzal, hogy lépnem kell. Csak félek, csak gyenge vagyok, és nem tudom, hogy kell lépni, de meg fogom próbálni őrült módon, és kérek segítséget az égtől, hogy az én őrültségem mást ne taszítson szenvedésbe és fájdalomba…
Most rájöttem, hogy már hitem is van hozzá (a túloldalhoz), mert zuhanyjak, vagy lépjek poklos kínba a túloldat, esetleg más szerető karjába akit szeretni fogok, de Én Tudom, tiszta szívemből szerettem, szeretem, és szeretni fogom Egyetlent örökké. Ez elég erőt ad, hogy ha kell, mást is szeressek, ha nem is úgy, ha nem is annyira. Mert Őt, Egyetlent, Örökké szeretem. Ez a szeretet, szerelem az, amit soha, sehol nem veszíthetek el. Ami az „enyém”, és éppen azért az ”enyém” mert valójában nem tőlem függ, hisz én csak szeretek. Az isteni kegy ajándéka. És én hiszek az Úrban annyira, hogy nem fogja elvenni tőlem.