És képes bárhol egy pillanat alatt káoszt teremteni a rendből!- mondtam jókedvűen mosolyogva, és szemébe nézve kedves-gunyorosan Egyetlennek. Jól éreztem magam, fűtött o-kos nem zsidó Tami pálinkája melyet hozott, a finom minőségi félédes vörösbor, s legfőképpen az, hogy Egyetlen ott volt velem, mellettem, és én láthattam. Nem csak a szememmel, de a lelkemmel is. Ez utóbbi azután következett be, mikor erre azt mondta: ,,A káosz nem más, mint üresség." - s én abban a pillanatban lettem nagyon rosszul. Hisz azért mondta ezt, mert ő nem érez belül mást, csak ürességet. Nem tud szeretni, szerelmesnek lenni. ,,Zombi" ahogy mondaná Ő. S a lelkem megtört. Szavainak kalapácsa alatt lelkem diójának héja száz felé gurult, s én örülhettem annak, ha egy kis bele megmarad.
Kezdek belefáradni, nem tudom meddig fogom bírni...Én szeretem őt olyannyira, mit leírni lehetetlen, mert szó, érintés, hang, csók, bármi kevés ahhoz, hogy kifejezze. A Fény harcosa vagyok, ezért járom a magam útját, hálát adok az Úrnak az élet szépségeiért és kerestem a boldogságomat, amíg rá nem találtam A Boldogságra, Ő rá.
Beleszakad a lelkem abba, hogy nem szeret vissza. Legszívesebben meghalnék. De ennek ellenére, a magam boldogságát megtaláltam benne, a Fény pedig nem veszhet el, én harcolok tovább, és végigcsinálom a személyes történetemet. Az én fájdalmam az Úr kegyelmével letudom győzni. Csakhogy, én már nem vagyok én. Lelkem Ő kíván lenni, Ő vele olvad össze amennyire tud ilyen helyzetben, az ő fájdalmát, és az ő boldogságát éli meg. És én, vagy mi, vagy ki értheti ezt (hisz Minden egy!), kétségbe vagyok esve. Rettegek és félek kimondhatatlan. Mert Ő üres belül, szeretni szeretne, de nem tud, és fáj neki, és szenved. Én pedig, kit az Úr megáldott, s a Fény harcosainak egyike lehettem, tehetetlen vagyok...hiába vagyok ott mellette, hiába simogatom, hiába beszélek, nyugtatom, s legfőképpen hiába próbálom megérinteni a lelkét úgy, ahogy kéne...nem tudom. Azt kívánom sokszor, hogy szeressen bele másba, amibe én belehalnék, mert nem vagyok elég fejlett ahhoz, hogy egy olyan helyzetben is boldog tudjak maradni. De mit számít ez! Egyetlen boldog lenne. Nem lenne káosz,üresség, csak fényes ragyogás, telve szeretettel.
És én, pont én nem tudok neki fényt hozni és adni, de mi értelme van ennek az egész Fény harcoskodásnak, ha pont annak nem tudok eleget és megfelelőt adni, akit ennyire szeretek, aki ennyire megérdemelné, akiért élek!?
Fáradt vagyok már, nagyon fáradt...s fáj és menekülnék de nem tudok, nem lehet, és legfőképpen nem szeretnék. Nem hagyhatom őt magára, mondván én is belehalnék de később jobb lenne....ez egyébként is hazugság. Nekem csak Vele jó. És én hiszek még Ő benne, a lelkébe, az Egybe, a Fénymagba. Csupán tehetetlenségem kínjába fetrengve nem tudom mit tegyek, és csak vergődöm, fájok, s szeretek. Csak halnék vagy őrülnék már bele. Mert így nagyon rossz Neki is és nekem is. Viszont én a Fény harcosa vagyok, járnom kell az utam, és nem adhatom föl, Érte nem! Az Isten kegyelme ádljon meg minket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése