Két hét boldogság érzet, ez adatott nekem. Természetesen Taminak nem kellettem, meggondolta magát, eldobott, mint eddig mindenki. Maradtam az örök vesztes. Persze, legyünk őszinték kíméletlenül mint mindig. Nem voltam szerelmes, ,,csak" az szerettem volna lenni belé. És szeretem, nagyon. De így is fáj és mar. Túlléptem a sértettségen, az egón, s elmondtam hogy lehetünk ugyanúgy barátok mint eddig. Miért van az, hogy én csak barátként kellek bárkiről is legyen szó? Ennyire csúnya vagyok vagy mi? Mazsolám persze azt mondta, hogy nem érdemeltek meg és nem voltak méltóak hozzám. Szerintem azonban én nem vagyok elég jó és teljesen belefáradtam belefásultam az egészbe, lelkileg kész vagyok. Minden reményem elszállt.
Találkoztam Vikivel is. Imádom, ez kétségtelen. Arra gondoltam, hogyha már nem is szenvedek érte, nem fáj és nem kínlódok, hiszen legyőztem az egót, és sokat tanultam,fejlődtem de valójában még legbelül mindig szeretem, és ezért nem jöhettem össze Tamival komolyan. Viszont...azt érzem ez az érzés sosem fog megszűnni bennem, és Vikinek sosem fogok kelleni. Sorsom ez a szenvedés? Tényleg az vár rám hogy nem jöhet már többet össze soha egy lánnyal? Míg körülöttem mindenkinek összejön, Egylelkemnek is (nagyon örülök drága barátom ennek, s hálát adok az Úrnak érte), addig én magányos leszek mindig? S az Úr néha ledob egy-két koloncot, hogy újból föléledjen a remény, aztán el is veszi, nem kapok igazából semmit, s még én érzem rosszul magam emiatt, és gondolkozok azon hogy ez azért van mert talán ott van szívem legmélyén Viki? De ez így nem működhet! Nem lehet hogy a szenvedés van megírva nekem. Na persze, miért ne lehetne? Kezdek beletörődni.
Már csak egy kis apró lelkecske tart, hogy hátha hamarosan mégis jön valaki, akivel meggyógyítjuk egymás szívét, s őszinte szerelemre lobbanunk egymás iránt. De már alig bírok ebben hinni. S ha el is jön, de nem hamarosan? Addig is csak kín és senyvedés vár. Mindeközben körülöttem mindenki boldog, élvezi az életet, én csak üres boldogságot kapok a barátaimmal töltött bulik alkalmával, melyekben sokszor már csak azt élvezem hogy nem foglalkoztatnak arra a kis időre ilyenek, s kicsit elfelejthetem azt, hogy szemembe van vágva szerencsétlenségem a nőügyekben. Úgy szeretném már ha odaállhatnék nagymamám és édesapám elé, bemutatnám a helyes aranyos barátnőmet, hogy igazén boldognak lássanak, és büszkék legyenek rám...
Senkinek érzem magam és elegem van. Nem akarok negatív lenni, nem akarom föladni, nem is tehetem meg, mert kötelez a nevem/címem. De hogy őszinte legyek hozzád drága édes egyetlen Uram, Istenem, ki az égből kormányzol: ez a magányos jövő, ez a lét, nem kecsegtet, s ha ez bűn is, de egyre kevesebb örömet tudok találni a mindennapjaimban emiatt. Pedig próbálkozom, s Te tudod a legjobban, hogy mennyire erős vagyok és milyen sokszor még így is megtalálom.
S ha valóban van valaki, akinek rám van szüksége fiúként/férfiként, s viszont, úgy hát néki üzenem mindenen keresztül, nem adtam föl, várom, s már ismeretlenül is szeretem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése