A vizsga

Félek. Nem is félek, inkább rettegek. Minden egyes eljövendő perctől, órától naptól, évtől. Egyetlen melletti kitartásom oda vezetett, hogy már teljesen romokban heverek lelkileg. Nem tudom magamba kiterjeszteni a Fényt, ahogy szoktam. Kezdek egyre jobban tönkremenni, s míg én sorvadok, sajnos ő nem gyarapszik, mert akkor hagynám hagy maradjon minden így. De mindeközben neki ugyanúgy rossz, s gondolom ahogy érzi rajtam szenvedésem, úgy ő is átéli azt. Nincs lélek melyet jobban szeretnék nála. S csak egyre jobban szeretem...elérkezett az, hogy már nem tehetem meg ezt, hogy el kell távolodnom tőle, mert neki szüksége van arra, hogy megszűnjék kicsit a nyomás amit rá gyakorlok, s bár fájni fog neki, hogy nem leszek ,,úgy" ott, mégis, remélhetőleg utána neki jobb lesz. Még nem tudom, hogy fogom ezt pontosan megtenni és elmondani neki. Majd akkor és ott tudni fogom és úgy fogom mondani ahogyan annak lennie kell.

Hogy velem mi lesz? Már most minden egyes percbe belehalok, pedig még meg se tettem. Szenvedek, hisz minden pillanatom átlengi az a kétségbeejtő érzés, hogy nem szabad szeretnem úgy, vagyis szerethetem, de nem érezheti. Nem adhatom amennyit ebben a helyzetben tudok és szeretnék. Csak kevesebbet (mert a kevesebb néha több). Belehalok, félek, rettegek.

Holnap találkozom egy régi jó barátommal. Egy angyal ő, fénysugár, aki ellen sokszor elkövettem ugyan azt a hibát. Bántottam és fájdalmat okoztam neki, pedig róla igazán rosszat semmit sem lehet mondani (érezhető, hogyha azt mondom rá sértődékeny, az semmi a jóságához képest). Holnap találkozom vele, kaptam még egy esélyt, hogy bizonyítsam mennyit fejlődtem az utóbbi időkben, hogy igaz emberként lehessek ismét barátja. S bár nem lesz lámpaláz, nem lesz verejték, de mégis...olyasmi ez, mint egy vizsga. Ezeket a vizsgákat az élet állítja elénk. S nekem ezúttal nem szabad megbuknom. Mert akkor örökre elveszítek egy angyalt az életemből, csakis az én hibámból.

S utolsó reményként: Ha átmegyek, lehet az Úr megkönyörül rajtam és Egyetlenen. Belém szeret szombaton, az utolsó alkalomkor, amikor ,,úgy" lehetek ott mellette, és boldogok leszünk. Vagy ha nem így lenne....hát, várna rám az, amit nem tudok elképzelni még, s mely rettenetes lenne.

Régi emlékek

Én hiszek a jelekben. Nagyon sok van belőlük. Lehet angyalok, lehet a tudatalatti isteni énünk, vagy valaki/valami teljesen más mutatja nekünk őket. És mi általában nem vesszük észre őket. Ma másról akartam írni eredetileg, de aztán kezembe került egy jel, így arról írok amit szeretnék, amivel tartozom.
Meghatódott mosolyokkal szemléltem a régi képeket, amik akkor születtek, mikor én még nagyon kisgyerek voltam, olyan idők, amikre alig emlékszem, de kétségtelenül szép és boldog hónapok, évek voltak. A nehéz, szűkös körülmények ellenére is.
Akkor ismerkedett meg volt nevelőapám Édesanyámmal. Mi anyucival lent éltünk egy kis poros de tündéri falucskában Szeged mellet, nagymamával, anyuci nővérével aki a keresztanyukám, és az ő férjével. Egy két szobás kis lakásban. Anya dolgozgatott, de azért elég szerényen éltünk, ami azóta se változott.
Egyszer nyaralni volt az öttömösi (a szomszéd falu, ahol nagyapám lakik) banda Mindszenten. Akkor ismerkedett meg Péter Anyuval. Fiatalok voltak. És mindketten gyönyörűek. Aztán úgy történt minden, mint a mesékben. Kb. egy évre rá összejöttek. Anya sokáig nem viszonozta apám érzéseit, aki mindig küldte a kis humoros szerelmes képeslapokat, az ő sajátosan vicces stílusú üzeneteivel. Aztán megváltozott minden, anyuci szerelmes lett belé. Olyannyira összeillettek, hogy az 5. születésnapomat már Budapesten Péteréknél töltöttem. Ha az addigiakhoz képest lehet szűkebb helyen élni, hát mi megtettük. Péter édesanyja, húga és barátja, én, anya, és persze Péter lakott egy kis panellakásba.
A szobába anya és Péter egyszemélyes ágyon aludtak, mert nem volt több hely, én egy kinyitható kempingágyra hajtottam minden este fejem, és az a pár szekrény is éppen csak befért.
Nem azért írom ezeket le, mert azt akarom bemutatni milyen nehéz és rossz volt nekem. Annál is inkább, mert én akkor nagyon boldog voltam, Péterrel, és anyucival (természetesen miután elköltözünk és megkaptam a saját magam nagy szobáját örömtől ittasan futkároztam körbe-körbe). Hanem azért, mert egy húszas évei elején járó fiatalember fölvállalta a szintén fiatal édesanyámat velem, egy "idegen" gyerekkel együtt, kis szobáján osztozott velünk, dolgozott, hogy új lakásba költözhessünk, hogy saját életünk lehessen, hogy legyen mit ennem, mivel játszanom. Ennyire szerette anyát. Azt hiszem, ez tényleg szerelem. De közben engem is megszeretett.
Teltek-múltak az évek, lett külön lakásunk, nem éltünk ugyan nagy lábon, de mindig volt mit ennünk, és boldogok voltunk hárman. Péter apámként szeretet, foglakozott velem, gondoskodott, nevelt. Aztán persze nehezebb lett az élet, majd megszületett húgom is. Nehezen éltünk, apám a lelkét is kidolgozta hármunkért. Kemény volt, a gondok folyamatosan csak tornyosultak, mégis, ha ne mis felhőtlenül, boldogok voltunk. Így éltünk egy pár évet négyesbe.
Aztán az anyagi gondok, sok butaság Péter és anyu részéről ahhoz vezettek, hogy szétszakadt a család. Anya már nem szerette. Új kalandok után nézett, vágyott arra ami még oly közelinek hatott számára. Hogy milyen volt őszintén boldogan minden nehézség ellenére új, fiatal erővel beleugrani az életbe életed párjával.
Elfáradtak a kapcsolatban, a terhek súlya alatt. Megváltoztak, és már nem tudtak egymásnak elég erőt adni, mint régen, amikor dacolva mindennel csak őszintén szerették egymást, tiszta szívből.
A vitatkozások során természetesen én is kiakadtam, s ahogy apa teljesen kivetkőzött magából, és más Péter lett, mint akinek ismertem, egyszer bántotta anyát, a lelkébe mart. Én éreztem az ő fájdalmát, és majdnem Petinek mentem (pedig érte is sírtam, mert az ő fájdalmát szintén érzetem, hisz akörül ismertem meg Egyetlent, aki azidtőtájt küldött el magától, és tudtam mennyire semmit nem ér az életem nélküle). Így csak leüvöltöttem a fejét, hogy többé már nem az apám.
Aztán a kedélyek lassacskán nagyjából lenyugodtak, a régi boldog percek elfelejtődtek, csak a tüskék és a kínnal teli fájdalomból fakadó harag maradt. Már több mint fél éve szétmentek, de én még mindig nem tudtam igazán túltenni magam rajta. A napokban egyszer csókolóztak, és én elkezdtem a boldogságtól sírni, mire megkérdezték miért sírok. Nem mertem bármit is mondani, nehogy elrontsak valamit, nehogy ,,fölébredjek". Aztán sajnos bekövetkezett amitől féltem, az egész csak egy álom volt.
Apa, bármit is mondtam haragomba, hazudtam. Fájdalom mondatta őket, miként te is a fájdalmad miatt bántottad nyíl-szavaiddal (Kimondott szó, kimondott nyíl - tartja az ujgur mondás) anyucit. Akartam neked írni egy novellát írni egy fiúról, aki hasonló dolgokat él át, elmondja benne az érzéseit, és aki persze egyébként én vagyok. De aztán jött egy jel. Egy régi képeket tartalmazó fényképalbum.
Tudom, azok az idők elmúltak, egyszer voltak, és gyönyörűek voltak. Csak szeretném, hogy tudd, hogy nagyon szeretlek, nem tudom meghálálni neked soha azt a sok jót, amit kaptam. Amit önzetlen, szívből adtál. (Majd életem során megpróbálok minél többeknek minél több jót adni). Azt kívánom, hogy ezen életedben legyél még jó párszor annyira boldog, mint akkor voltál. És érezd át hogy a lelked még mindig annyira fiatal, hogy még mindig annyira üde, és nem fáradt, és legyél megint olyan erős, hogy beletudj vágni az életbe boldog elszántsággal.

Hinni

És képes bárhol egy pillanat alatt káoszt teremteni a rendből!- mondtam jókedvűen mosolyogva, és szemébe nézve kedves-gunyorosan Egyetlennek. Jól éreztem magam, fűtött o-kos nem zsidó Tami pálinkája melyet hozott, a finom minőségi félédes vörösbor, s legfőképpen az, hogy Egyetlen ott volt velem, mellettem, és én láthattam. Nem csak a szememmel, de a lelkemmel is. Ez utóbbi azután következett be, mikor erre azt mondta: ,,A káosz nem más, mint üresség." - s én abban a pillanatban lettem nagyon rosszul. Hisz azért mondta ezt, mert ő nem érez belül mást, csak ürességet. Nem tud szeretni, szerelmesnek lenni. ,,Zombi" ahogy mondaná Ő. S a lelkem megtört. Szavainak kalapácsa alatt lelkem diójának héja száz felé gurult, s én örülhettem annak, ha egy kis bele megmarad.
Kezdek belefáradni, nem tudom meddig fogom bírni...Én szeretem őt olyannyira, mit leírni lehetetlen, mert szó, érintés, hang, csók, bármi kevés ahhoz, hogy kifejezze. A Fény harcosa vagyok, ezért járom a magam útját, hálát adok az Úrnak az élet szépségeiért és kerestem a boldogságomat, amíg rá nem találtam A Boldogságra, Ő rá.
Beleszakad a lelkem abba, hogy nem szeret vissza. Legszívesebben meghalnék. De ennek ellenére, a magam boldogságát megtaláltam benne, a Fény pedig nem veszhet el, én harcolok tovább, és végigcsinálom a személyes történetemet. Az én fájdalmam az Úr kegyelmével letudom győzni. Csakhogy, én már nem vagyok én. Lelkem Ő kíván lenni, Ő vele olvad össze amennyire tud ilyen helyzetben, az ő fájdalmát, és az ő boldogságát éli meg. És én, vagy mi, vagy ki értheti ezt (hisz Minden egy!), kétségbe vagyok esve. Rettegek és félek kimondhatatlan. Mert Ő üres belül, szeretni szeretne, de nem tud, és fáj neki, és szenved. Én pedig, kit az Úr megáldott, s a Fény harcosainak egyike lehettem, tehetetlen vagyok...hiába vagyok ott mellette, hiába simogatom, hiába beszélek, nyugtatom, s legfőképpen hiába próbálom megérinteni a lelkét úgy, ahogy kéne...nem tudom. Azt kívánom sokszor, hogy szeressen bele másba, amibe én belehalnék, mert nem vagyok elég fejlett ahhoz, hogy egy olyan helyzetben is boldog tudjak maradni. De mit számít ez! Egyetlen boldog lenne. Nem lenne káosz,üresség, csak fényes ragyogás, telve szeretettel.
És én, pont én nem tudok neki fényt hozni és adni, de mi értelme van ennek az egész Fény harcoskodásnak, ha pont annak nem tudok eleget és megfelelőt adni, akit ennyire szeretek, aki ennyire megérdemelné, akiért élek!?
Fáradt vagyok már, nagyon fáradt...s fáj és menekülnék de nem tudok, nem lehet, és legfőképpen nem szeretnék. Nem hagyhatom őt magára, mondván én is belehalnék de később jobb lenne....ez egyébként is hazugság. Nekem csak Vele jó. És én hiszek még Ő benne, a lelkébe, az Egybe, a Fénymagba. Csupán tehetetlenségem kínjába fetrengve nem tudom mit tegyek, és csak vergődöm, fájok, s szeretek. Csak halnék vagy őrülnék már bele. Mert így nagyon rossz Neki is és nekem is. Viszont én a Fény harcosa vagyok, járnom kell az utam, és nem adhatom föl, Érte nem! Az Isten kegyelme ádljon meg minket!

In memoriam...

A végvári hagyományőrzők egy érdekes fajta. Teljesen lököttek szoktak lenni, hülyéskednek, gyermeki izgalomba jönnek egy-egy szablyától, csizmától,vagy szép dolmánytól. Furcsának, bolondnak(->400 évvel ezelőtt élőknek) tűnnek. De mindeközben ezek a férfiak és fiúk nagyon komolyak is. Mert bár kívülről sokak számára nevetségesnek hathatnak, és teljesen idiótának, nem normálisnak, aközben ők azok, akik hazánk (hadi)hagyományait őrzik. Ez nagyon fontos, mert a múlt, az ősök tapasztalatából és tudásából mi is tanulhatunk, s ezeket hasznosíthatjuk. Az ősök szellemével emberek maradhatunk egy ilyen világban is. Nem csak azt őrzik meg, hogyan kell forgatni szablyát és fokost, hanem azt is megtanulják és cselekszik, hogy legyenek becsületesek, védjék meg a hitüket, a hazát, családjaikat, őszinte, igaz emberek legyenek, és mindeközben megtanulnak szeretni. Igaz egy ,,fegyver" útján. De ez a harcosok útja.
Óriások ők az én lelkemben (szememben), kezdők és haladók, tanítványok és mesterek egyaránt. Olyanok, akiket mind nagyra tartok. Több mint két éve immár, én is közéjük tatozom, de nem érzem magam óriásnak. A társaimat viszont annak vélem. Mindegyikük példaképem, tanítóm, mesterem. Meg persze ott van a vezérünk, A Mester.

Tegnap meghalt egyikünk. Egy azok közül, akik képesek másokért föláldozni magukat. Akik Fényt adnak magukból a világnak. Elment egy óriás, hogy megtestesüljön egy másik testben, s még több jót és szeretet adhasson. De nekem elveszett egy harcostársam, és hiába tudom, hogy Ő most fejlődik, nekem fáj. Emlékszem még milyen cselezéseimet nem tudta kivédeni, és hogy milyen gyorsakat rátudott vágni a kezemre, amin mindig meglepődtem....
Lelke örökké él, nem ismer időt és teret, akárcsak bármelyikünké. Ezért csak azt kívánom, hogy lelkeink megismerjék majd egymást ha legközelebb találkoznak.

Ez a nagy rohanás...

Ma egy versenyre készítettem prezentációt, ami be kell vallani igen rosszul sikerült, na de hát ez van, ha az ember nem szívből és jó elhatározásból csinál valamit. Bár érdemes volna elgondolkozni ezen a mondaton is, mégis inkább azt mesélném el, ami a készítés közbe jutott eszembe. Miután az olvasásról szól a dolgozat, így eszembe ötlött minapi magyarórám, amikor a tanár velem olvastatott. Azt mondta, túl gyorsan olvasok. Mi tagadás, egész életemben gyorsan beszéltem, s most is törekedtem arra, hogy kicsit lassítsak, de még így is gyors volt. Ez eddig nem olyan, ami fölkeltené a figyelmem, ám párhuzamba vontam azzal a kifejezéssel, hogy: rohanó világ.
Meg kell valljam kissé ledöbbentem. Méghozzá azért, mert magamon vettem észre, hogy a gyors tempó, a ,,soha sincs semmire időm", a ,,gyerünk hajtsd magad" és hasonló életérzés így belém olvadt. Mert hiszen az teljesen normális hogy valaki gyorsabban,valaki lassabban beszél, valaki többet és van aki kevesebbet etc...De mégis, kétszeri fölolvasás után, amikor egyébként tisztán ejtem ki a szavakat, nem lehet érteni amit mondok, holott számomra teljesen világos?! Ez elég "gáz". Persze hozzátartozik a dologhoz, hogy milyen a tanárom...de őt inkább hagyjuk, még akkor is ha érdemes lenne róla beszélni, ugyanis sokat lehetne az ő viselkedéséből tanulni.
Szóval bármennyire is szeretném, nem vonhatom ki magam ebből a világi rohanásból. Részemmé vált, akaratom ellenére. Hiába vagyok olyan, aki képes a hosszabb utat választani mert élvezi, aki szeret elmerengeni nyugodtan, csak ritkán kapkod, aki szokta élvezni az utat is, és nem csak a cél felé tör, hisz akkor nem volna értelme az útnak, (ha közbe nem tanulna vagy lenne boldog). Ezért szeretek elgyönyörködni az égbolton iskolából hazamenet, ha nincs más amibe szépséget látnék. Ma is szinte ráüvöltöttem édesanyámra, csak mert megzavart miközben csináltam azt a szart (elnézést). Persze ő is ingerült volt, és elkezdtünk kicsit veszekedni. Egy olyan dolog miatt, amit a felelősségem megcsinálni és amit bármikor szívesen megcsinálok neki. És mindezt azért, mert elvállaltam egy barátom kedvéért egy versenyt amihez semmi közöm, semmi kedvem, és türelmetlenné, nyugtalanná tesz, amíg el nem készülök vele, ezért "rohannom" kellett. De pont édesanyámra ne legyen időm? Aki mindenét odaadná értem? Ez nem normális. A továbbiakban próbálom majd az ilyeneket minél jobban elkerülni, bár eléggé nehéz, de semmi sem lehetetlen. Hallgatok egy kis zenét, Pál Utcai Fiúk:Ez a nagy rohanás...

A bolond a messzeségbe keresi boldogságát, a bölcs megtalálja a lába alatt!

Úgy gondoltam nem kezdek el blogot írni addig, míg nem jön valami szellemi-lelki ihletettség, egy sugallat és érzés, hogy: Igen, most kell elkezdeni...
Ez pedig, mint már egyértelmű, megtörtént, és én elkezdtem. Ne kérdezze senki mi értelme van. Igaz, hogy a ma embere nagyon magányos, és sokszor muszáj valahova kiöntenie érzéseit, gondolatait, esetleg hányingerét vagy éppen tetszését kifejezni e mai világ"renddel"kapcsolatban, de én sem nem érzem magányosnak magam, sem nem érzem úgy, hogy magamba nem tudom lerendezni a világot. Természetesen, ha már ezt írom, jó párszor fogok kritizálni, ostorozni sok mindent, és sok mindenkit. Nem azért mert megakarok bántani mást, szándékosan gyalázattal illetni, csupán mindenki számára (és első sorban magamnak, hisz nem hinném hogy olvasni fogják ezen sorokat) egy tükröt mutatni. Egy tükröt, amibe ha belenézünk meglátjuk saját hibáinkat, amit annyira utálunk másokban, és magunkban (ha tisztán látjuk magunkat, ha nem. És ha nem, akkor ha beismerjük magunknak, ha nem) és megpróbáljuk azt legyőzni.
Karácsony után elkezd kiteljesedni a fény. Egészen a nyári napfordulóig növekedni fog, s elhozza számunkra az olyannyira szeretett tavaszt és nyarat. De mindeközben az egész év során, ott tündököl bennünk a Fény. Az Égi, az Isteni Szikra, amit én személy szerint Fénymagnak szeretek nevezni. Ezt kell minél jobban kiteljesítenünk magunkba. Így lehet fejlődni. Ennek pedig rengeteg módja van, s ahogy a hindu szakrális hagyomány (Szanátana Dharma), ez a hatalmas és lenyűgöző szellemi-lelki kincs tartja, minden egyes léleknek megvan a saját magára szabott útja, ami alapján meg kell tanulnia a tulajdonképpen elkerülhetetlen fejlődéshez szükséges dolgokat. Persze, most belemehetnénk sok ilyen dologba, de reményeim szerint lesz még rá időm a továbbiakban, s éppen ezért kicsit személyeskedem, ha már egy blogról van szó.
És a személyes ügyeim kapcsán elmesélni, mit is jelent számomra e bejegyzés címének mondása. Mármint, hogy milyen sokat segített. Az ember ugyanis hajlamos azt hinni sokszor, hogy neki mindig milyen rossz, közben csak az Egója, a társadalmi és egyéb zahírok teszik tönkre amúgy kellemes napjaikat. Hogy ezen kifejezések alatt (Egó, zahír) mit értek, azt meglehet tudni Müller Péter könyveiből, vagy Paulo Coelho: A zahír című művéből. Valószínű még én is ráfogok mutatni egypár megnyilvánulásukra még a magam történetei kapcsán. Például, itt van a mai mondás, s hozzá egy hatalmas igaz szerelem. Legalábbis, én úgy gondolom az, mivelhogy én érzem. Nem (vagy nem csak) az Egóm, hanem Én.
Úgy néz ki reménytelenül szeretek egy lányt több mint fél éve. Nem olyan ,,szerelem", mint az eddigiek. Azok sose voltak igazak. Szerettem egy álomképet, ahogy beleképzeltem egy nekem megfelelő lelket másokba, sose teljesen önmagukért szerettem őket. Így most már, hogy nyilvánvaló eddigi hazugságaimat beismerve (amivel magamat és másokat is annyiszor becsaptam, ti. hogy én mennyire szerelmes vagyok ebbe vagy abba) ráléphettem egy tiszta őszinte szerelem útjára. Nem viszonozza a lány az érzelmeimet. Sokat szenvedtem, görcsösen akartam. De, nem várhatom el, hogy ő úgy szeressen, ahogy én szeretném. Meg kellett tanulnom, így szeretni, és így is boldog lenni, csak azért mert van, létezik, él, és ismerhetem, s tisztán, őszintén igazul szerethetem az "igazit" (akiről most úgy érzem, valóban az). Nem azért mert beleképzelek dolgokat, vagy mert az én elvárásaimnak megfelel, hanem maga miatt, mert ő, Ő!