Munkács várán van egy lik...

Hát, amikor az embernek barátnője van, már maga a tudat is annyira megnyugtató, hogy minden mást élvezni tud, nyugodtan öszpontosítva megcsinálni etc...ha rágondol már az is gyönyör. Ha viszont nincs, valahogy mindjárt kevésbé lesz szép ez a minden, a piros tulipán sem annyira eleven és tüzes, az ég patyolattiszta felhői inkább egyhangúak és közönybe olvadók, a Nap inkább vakít, mintsem simogat, a sötétség nem bársonyos hanem fojtó, az étel íztelen, a tanulás céltalan, a meccs unalmas, és midnen fölöslegesnek hat. S ha ez nem volna elég, még hozzá adódik a folytonos magányosság érzése, a midnenki más boldog csak én nem (főleg ilyenkor tavasszal), a csak én vagyok ilyne béna és csúnya, és hagyjanak békén, így élni se akarok,a már a környezetmeb is lassacskán mindnekinek van valakije csak én vagyok szerencsétlen szar érzése. S mikor a legközelebbi barátaim közül is kezdek egyedül lenni ezzel a problémával, végkép azt mondom: elég volt, megyek szerzetesnek! Az egytelen öröm, hogy végre pár hónap után ismét voltam edzésen és jól ment. Már csak ez ad erőt és önbizalmat. Az egész légkör, a vívás azok között aiket a legtöbbre becsülök, ez meggyógytíja valamelyest szívem. Köszönök mindent A Mesternek, és a többieknek.

Őszbe rohanó üres vonaton?

Még muszáj leírnom mennyire semmire se tartom magam, s félek, hogy még idővel sem akad majd senki akinek így kelljek. Tegnap itt voltak nállam egy páran, köztük Viki is. Ő még mindig nem tudta fölfogni, hogy milyen hatással van rám, hogy mennyit jelent egy szava, hogy milyen apróságokkal a szívembe tud taposni és marni. Én pedig meg nem tudom túltenni magam ezeken a dolgokon. Idáig eljtuni, hogy ne szenvedjek és kínlódjak: hatalémas munka volt. Már csak ez a kis rész maradt/ébredt belőle így Tami után. Pompás, újra számolnom kell ezzel...

Akarsz-e rám találni...

Hát, nem is tudom mit mondjak. Elsőként talán elmodnom, hogy mennyire hálás vagyok az Égnek, amiért Egylelkem boldog, és Babóm is.
Éldegélek, elvagyok. S bár körülöttem az emberek többsége boldog, amiért hálás vagyok, s próbálom minden napomban megtalálni a boldogságot, mégis bánatomat fölösleges tagadni. Tamiba elvesztettem a reményem, egy lehetőseget a szerelemre és egy jó kapcoslatra, s az önbizalmmat. Elegem van a sorozatos kudarcokból,a nehéz, szűkös anyagi helyzetből. Nekem (ha egyáltalán kapok) a 18.születésnapomra kapott pénzből kell majd angol különtanárt fizetnem, amit másnak lazán finanszíroznaka szülei. De ez semmi... Még mindig van körülöttem egy jó pár szívemhez nagyon közel álló ember, akiknek rossz, pedig boldogságot érdemelnek.
Uram beletörődtem már, hogy az én végzetem mindig reménykedni, hinni a győzelemben, a boldogságban, harcolni a fényért, a tisztaságért, mindig újrakezdnei, soha föl nem adni, minden erőmet megfeszíteni, hogy aztán elbukjak, egy darabig szar legyek, aztán ismét fölkelve ismét megérdemeljem nevem, címem, melyet a Te hatalmas szereteted adott Egylelkemen keresztül. Kérlek, add, hogy rátaláljon a boldogsára: Édesanyám, Mazsolám, Lucám, Fifim, és Péter is! Ha nekem nem lehet jó, hát ez egy áldozat legyen az ő boldogságuknak oltárán. Köszönöm

Veled legyen mindig...

Két hét boldogság érzet, ez adatott nekem. Természetesen Taminak nem kellettem, meggondolta magát, eldobott, mint eddig mindenki. Maradtam az örök vesztes. Persze, legyünk őszinték kíméletlenül mint mindig. Nem voltam szerelmes, ,,csak" az szerettem volna lenni belé. És szeretem, nagyon. De így is fáj és mar. Túlléptem a sértettségen, az egón, s elmondtam hogy lehetünk ugyanúgy barátok mint eddig. Miért van az, hogy én csak barátként kellek bárkiről is legyen szó? Ennyire csúnya vagyok vagy mi? Mazsolám persze azt mondta, hogy nem érdemeltek meg és nem voltak méltóak hozzám. Szerintem azonban én nem vagyok elég jó és teljesen belefáradtam belefásultam az egészbe, lelkileg kész vagyok. Minden reményem elszállt.
Találkoztam Vikivel is. Imádom, ez kétségtelen. Arra gondoltam, hogyha már nem is szenvedek érte, nem fáj és nem kínlódok, hiszen legyőztem az egót, és sokat tanultam,fejlődtem de valójában még legbelül mindig szeretem, és ezért nem jöhettem össze Tamival komolyan. Viszont...azt érzem ez az érzés sosem fog megszűnni bennem, és Vikinek sosem fogok kelleni. Sorsom ez a szenvedés? Tényleg az vár rám hogy nem jöhet már többet össze soha egy lánnyal? Míg körülöttem mindenkinek összejön, Egylelkemnek is (nagyon örülök drága barátom ennek, s hálát adok az Úrnak érte), addig én magányos leszek mindig? S az Úr néha ledob egy-két koloncot, hogy újból föléledjen a remény, aztán el is veszi, nem kapok igazából semmit, s még én érzem rosszul magam emiatt, és gondolkozok azon hogy ez azért van mert talán ott van szívem legmélyén Viki? De ez így nem működhet! Nem lehet hogy a szenvedés van megírva nekem. Na persze, miért ne lehetne? Kezdek beletörődni.
Már csak egy kis apró lelkecske tart, hogy hátha hamarosan mégis jön valaki, akivel meggyógyítjuk egymás szívét, s őszinte szerelemre lobbanunk egymás iránt. De már alig bírok ebben hinni. S ha el is jön, de nem hamarosan? Addig is csak kín és senyvedés vár. Mindeközben körülöttem mindenki boldog, élvezi az életet, én csak üres boldogságot kapok a barátaimmal töltött bulik alkalmával, melyekben sokszor már csak azt élvezem hogy nem foglalkoztatnak arra a kis időre ilyenek, s kicsit elfelejthetem azt, hogy szemembe van vágva szerencsétlenségem a nőügyekben. Úgy szeretném már ha odaállhatnék nagymamám és édesapám elé, bemutatnám a helyes aranyos barátnőmet, hogy igazén boldognak lássanak, és büszkék legyenek rám...
Senkinek érzem magam és elegem van. Nem akarok negatív lenni, nem akarom föladni, nem is tehetem meg, mert kötelez a nevem/címem. De hogy őszinte legyek hozzád drága édes egyetlen Uram, Istenem, ki az égből kormányzol: ez a magányos jövő, ez a lét, nem kecsegtet, s ha ez bűn is, de egyre kevesebb örömet tudok találni a mindennapjaimban emiatt. Pedig próbálkozom, s Te tudod a legjobban, hogy mennyire erős vagyok és milyen sokszor még így is megtalálom.
S ha valóban van valaki, akinek rám van szüksége fiúként/férfiként, s viszont, úgy hát néki üzenem mindenen keresztül, nem adtam föl, várom, s már ismeretlenül is szeretem.