Há' öröm, há'de bó'dogsá'!

Tegnap meggyőztem magam arról, hogy mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül - hisz tulajdonképpen a társadalmi zahírom legyűréséről van szó - nem fontos iskolába mennem e sajnos idő szempontjából szépnek nem tekinthető napon. Így hát ma kortárssegítő találkozón voltam, ahol többek között a félelem volt a téma. Ez természetesen azok után, hogy Egyetlen kijelentette, egyenlőre semmi esélye a párakapcsolatnak köztünk, sok dolog elgondolására és önreflexióra késztetett.
Meg kell valljam, teljes meggyőződésem, hitem, tudásom, reményem, etc. hogy Egyetlen Az Igazi. Ennélfogva egyszer úgy is belém szeret (illetve egymásba szeretünk), és iszonyat boldog életünk lesz, egymásért, egymás miatt. Ha ez nem így valósul meg, akkor is muszáj, hogy egyszer járjunk, ,,fölpróbáljuk” egymást. Egyenesen szükségszerű, máshogy nem lehet. Viszont ehhez Neki fejlődnie kell. És Nekem is. Mindebből az következik, hogy az Úr nem hagyott el, szerelmemért, A Szerelmért harcolnom kell tovább, és a gyümölcse meg is lesz, de nem most. Nincs ugyanis itt az ideje (bizonyára sokkal rosszabbul alakulnának a dolgok úgy, mint így, ha általában nem is ezt érzem).
Ebből következően addig is élvezem jelenlegi kapcsolatunk szintjét, szeretetét, annak megnyilvánulásait, és közben megpróbálok társat találni magam mellé, hisz ha Egyetlen mással egész idő alatt végig kiélheti a vágyait, akkor én miért ne tehetném ugyan azt, és ez nem fogja azt jelenti, hogy nem szeretem és nem Ő az Egyetlen, csupán azt, hogy addig is kell mellém valaki, akit bizonyos szinten szintén nagyon fogok szeretni.
Talán féltem végig. Ezért nem mertem túl lépni. Mert hogyha túllépek, még a végén rájövök tudok nélküle élni, viszont mást nem tudnék szeretni, úgy-annyira semmiképpen, és ez az üresség elrettentett. Illetve akkor megint jöhetne a keresgélés, és mi van ha nem lesz senki? S ami még fájóbb, szeretem annyira Őt, hogy ne akarjak neki a legkevesebb kellemetlenséget, fájdalmat okozni, és nem ott lenni, (ha máshogy nem, úgy biztonságként).
Viszont ezek a félelmek nem tarthatnak vissza attól, hogy átlépjek a szakadékon. Tudom, mit kell tennem most. Találnom kell valakit, aki képes szeretni egy olyan embert, mint én (már ha van ilyen). Eközben megtartani a jelenlegi kapcsolatot Egyetlennel, sőt fejleszteni amennyire lehet. Ezalatt együtt leszek a másik lánnyal, akit ha jóval kevésbé, de így is nagyon fogok szeretni, és akivel jól érezhetem magam, s picit boldog lehetek.
És a legszebb, hogy Egyetlen nem veszít el, biztos szívem-lelkem-kezem ott lesz vele, mellette, érte, s ha szüksége van rám, hát én ott vagyok. Aztán a végén lehet, hogy a másik lányba átszeretek, vagy egy harmadik jön, aki ,,mindent visz”. És Egyetlen majd elveszít engem bizonyos értelemben és ez változtat rajta, fejleszti. Megkapja ami jár neki, ha ez sajnos fájni is fog, és amitől védeni, óvni szeretném, vagy még inkább átvállalni ezt a fájdalmát/kínját. És akkor majd később eljő a Fény, s valóban együtt lehetünk örökké Egyetlennel. Mert fejlődtünk mindketten eleget.
Mert Tudom, hogy Ő Az Igazi, A Lelki Társam, s ha utunk egy időre el is ágazik, vagy párhuzamosan fut egymás mellett, esetleg teljesen el is távolodik egymástól, de egy következő életben, vagy ebben az életben (és reményeim szerint minél hamarabb) összefog olvadni utunk Eggyé, és akkor Egymásnak leszünk azok, akik a legnagyobb, leghatalmasabb halhatatlan boldogságot adják a másiknak: Egymást!

Kép

Ez e bejegyzés kifejezetten Luca kedvéért íródik most meg. Legutóbbi bejegyzésem óta temérdek dolog történt, lelkileg összeomlottam és meghaltam, etc....lehetne sok szomorú dolgot mesélni, ami még most is tart, de ehelyett engedjük át magunkat az én kezem nyújtotta élvezeteknek…nem kell rosszra gondolni, csupán megcsináltam Mazsola születésnapi ajándékát...egészen pontosan megrajzoltam. És katasztrofálisan béna lett. Szóval, Drága Nejem, ímhol!

Szakadék

Előttem egy hatalmas feneketlen szakadék van. Nem látom a túloldalt, átugrani vagy átlépni biztos nem lehet. Egy híd vezet oda át. Egy láthatatlan híd. S nekem van elég hitem rálépni és átsétálni rajta. Viszont félek megtenni a lépést. Tudom, hogy nem zuhannék le, és nem is ettől félek, erre mint már mondtam, van elég hitem. De sötétségbe burkolódzik a túloldal. Nem láthatom mi vár ott rám, jobb vagy rosszabb, mint ami most van. És ami további rettegést vált ki belőlem az az, hogy ismerem mostani helyzetem minden fájdalmát, kínját és szerencsétlenségét. De valahol szeretek is ebben a helyzetben lenni. Szeretni Egyetlent. Mindeneknél jobban. Tisztában való vagyok azzal, hogy lépnem kell. Csak félek, csak gyenge vagyok, és nem tudom, hogy kell lépni, de meg fogom próbálni őrült módon, és kérek segítséget az égtől, hogy az én őrültségem mást ne taszítson szenvedésbe és fájdalomba…
Most rájöttem, hogy már hitem is van hozzá (a túloldalhoz), mert zuhanyjak, vagy lépjek poklos kínba a túloldat, esetleg más szerető karjába akit szeretni fogok, de Én Tudom, tiszta szívemből szerettem, szeretem, és szeretni fogom Egyetlent örökké. Ez elég erőt ad, hogy ha kell, mást is szeressek, ha nem is úgy, ha nem is annyira. Mert Őt, Egyetlent, Örökké szeretem. Ez a szeretet, szerelem az, amit soha, sehol nem veszíthetek el. Ami az „enyém”, és éppen azért az ”enyém” mert valójában nem tőlem függ, hisz én csak szeretek. Az isteni kegy ajándéka. És én hiszek az Úrban annyira, hogy nem fogja elvenni tőlem.

Várakozás

Megvető szemekkel néztem az órára. Tik-tak, tik-tak - szól vissza, gondoltam. Aztán pedig rögtön az jutott eszembe, hogy nem is ilyen a hangja, csak az idióta felnőttek mesélik be ezt a szerencsétlen gyerekeknek. Nem tudtam, mit akar visszaszólni, felelni megvető pillantásomra, de nem is érdekelt. Pedig lehet csak békítő hangon azt akarta megsúgni, hogy sokkal jobb ember vagyok én annál, minthogy dühöngjek rá, aki nem is tehet semmiről. De akárhogy is gondoltam és néztem, csak nem akart gyorsabban haladni a mutató, s ezért én még gyűlölködőbben néztem mind az órára, mind a matek tanárnőre. Idegőrlő volt minden perc. Már vártam nagyon, hogy szabaduljak a köztelezettségek lélekpusztító börtönéből, és találkozzak egyik jó ismerősömmel.

Hátha majd ő kizökkent egy picit abból az érzésvilágból, amibe belekerültem, és amiből nem tudok szabadulni. Elvisz vásárolni magával, én pedig jókat mosolygok a személyiségén, és a sok történeten, amit mesél.

Persze aztán rá kellett jönnöm, hogy barátok ide vagy oda, nem megoldás ez a helyzetemre, miként a vodka is csak ideig-óráig „segít”. És természetesen megint szembesülnöm kellett azzal, hogy senkire nem lehetek dühös és mérges a történtek alakulása miatt, csak is kizárólag magamra. Hiszen, ha előbb megteszem azt, amit tegnap este megtettem, most sokkal előbbre tartana Egyetlen. Úgy látszik nem voltam elég erős eddig, de most már nem hagyom annyiban a dolgokat. Úgy fog történni minden, ahogy meg van írva (Maktub). Veszíteni fogok, kudarcot vallok majd, és boldogtalan leszek. Már amit az egóm fog érezni és az a lélekrészem, aki elvesztette Őt erre a megtestesülésre. Viszont Ő remélhetőleg képes lesz dönteni, megcselekednie a döntést, és egy boldogabb útra tér rá. Fejlődni fog.

Ekkor nekem olyan úton kell majd mennem, melyet nem érzek majd magaménak. Próbálni minden napot túlélni, boldogságot erőltetni boldogtalanságom maszkjára, és elhinni, Nélküle is van Élet. Holott jól tudom: nincs…

Na de hát, az Isten Kegyelme határtalan. Ki láthat előre?