Rohan az idő

Gyors helyzetjelentés: Az életem teljesen megváltozott, új nő immár több mint egy éve, fölvettek régésznek, és vizsgaidőszak van, és most rá jöttem, hogy egyszer csináltam egy ilyet, szóval legalább ennyit jegyezzek le.

Tükör a tükörben...

Az elmúlt napokban nagyon zaklatott vagyok...Olyan típus vagyok aki áttudja érezni egy-egy életnek, léleknek a sorsát, az emberiség ,,világfájdalmát". Péládul megyek az utcán meglátok egy embert, és valami belülről rám tör, érzem a fájdalmát, a szerencsétlenségét, és képes lennék olyankor elsírni magam. Ezért tudtam mindig is úgy szeretni az IStent, a hazát, a családot, a szerelmeimet, mindenkit, az Embert! És beletudtam magam élni filmekbe, regényekbe, versekbe....lélekkel átérezni mindent...Most pedig Babits Gólyakalifája volt a kötelező olvasmányuk...De nem is lényeges ez, hacsak nem annyiban, hogy a szokottnál is több önreflexióra késztet. Amióta Tündérrel együtt vagyok, teljesen megváltoztam, sok mindenben, most nincs időm ezeket végiggondolni és leírni, de majd megteszem. A fontos az, hogy úgy érzem nem az vagyok, aki voltam, nem ,,Én" vagyok, s ,,Én" lázadozik ez ellen. Ilyenkor kitörök és hisztizek Tündéremnek. Utána persze szörnyű lelkiismeretfurdalásom van. Mintha az egó törne föl, amit egyre jobban le kell bontanom Tündér mellett. S ez nem lenne baj, de ennek van egy másik oka is azon kívül hogy Tündérnek minél jobb akarok lenni:az hogy én nem vagyok olyan boldog mellette.Fájdalom beismerni, szörnyű kín,nem tudok magammal mit kezdeni. Szeretem imádom, tiszta szívből, nem akarok mást csak mindig vele lenni,s mégis ő mellette nem lehet fölszabadulnom úgy, nem szoktunk összebújni annyit nem röhögünk annyit...annyi minden hiányzik, nem tudom mennyire szeret-e...én eggyé akarok vele válni minél jobban lelki és szellemi szinten,ő azonban erőszakosan és makacsul őrzi az identitását...ahogy az én egóm elvan nyomva és csökken az övé úgy kerül mind följebb és följebb..és amikor lázadozik az enyém, akkor török ki, és baj ez..mert Ő nem érti meg..ő nem akar a szívemmel látni,a lelkemmel érezni...s én szeretnék az övével, de azt sem hagyja...begyöpesedek mellette...nem kapom meg amire vágyom, amire vártam, s mikor már kezdem teljesen elnyomni magamba az én szempontjaimat, amiket én szeretnék, hogy őt a kitöréseimmel ne zavarjam, akkor csak vagyok mellette, mert szeretem, és csak mellette vagyok nyugodt és mellette tudom mégis normálisan jól érezni magam. Ha nem vele vagyok csak felé húz a szívem folyton... Mellette pedig elfogyok, elvész az egóm egy jó része is, ami jó...de magamból, az igazi énemből is valami...amit szerettem, ami jó volt. Egyszerűen nem viselkedik úgy, mint aki szerelmes belém...lelki érzékenysége messze elmarad a mögött, amit gondol magáról, vagy amit igényelnék. S az igényeimet már sárba taposom csak mert szeretem és hogy így is élvezhessem a társaságát, és mégis azt kell mondjam hogy boldog vagyok. Iszonyú ellentmondások fezsülnek bennem, nem tudom mit érzek ki vagyok, csak azt, hogy ez így nem jó, és azt, hogy bármennyire sem jó, Ő jó, őt szeretem, és nem lennék képes elhagyni megcsalni, még akkor sem, ha közben valójában nekem iszonyat rossz és terhes is lenne már ez a kapcsolat...nem tudom mi tévő legyek, nem tudom mi változhat, bocsánat a zavaros fogalmazásért, ez is megmutatja a bennem dúló viharokat....Abban reménykedem, hogy szerelmem elég erőt és türelmet ad, én elég jó hatással leszek rá, miképpen ő is úgy van rám sok tekintetben, és egymást megismerve egymásnak nagyon sokat adva rájön mennyire szeret, és hogy mit kell adnia önzetlenül magából, ami engem boldoggá tesz, mivel most úgy érzem ha tesz is némi ilyesmi lépést, a többet, a döntő súlyt akkor is én teszem, és az aránytalanság diszharmóniát szül ,ami az egyik félnek rövidtávon, a kapcsolatnak hosszútávon nem kedvez. És még csak ezt is remélhetem, hogy jól gondolom, és valójában én vagyok valamiért az egészben az önző, ami szörnyű fájdalom és gyalázat, mikor azt szeretném ,hogy ő boldog legyen, hogy neki legyen jó...Persze egy kapcsolat nem így működik, mind a két félnek elégedettnek kell lennie, minthogy én nem vagyok teljesen elégedett, de ha igazán szeretem akkor megszokom majd azt, hogy neki ez így elég, neki ez így jó..én pedig....majd csak elleszek valahogy.

Szeretővel mit csinálsz..

Nah igen, most volt Budavári Eliberata. Két nap, szép dolmányok, csattogó szablyák, létrák, várfal, víz, szalma, lőpor szag, borgőz, elvetemült hagyományörző állatok. Az egyik legistenibb hétvége az évben. Zsoldot is kaptam, ami kifejezetten jól esett, mert így van egy kis pénzem, persze sosem ezért csináltam. Ezt csak elkötelezettségből lehet csinálni rendesen, szívből. Mert át kell adni valami tudást, valami lelket/szívet az embereknek amit az őseink képvisletek. Nem egyszerű, de igaz, tiszta szívű férfiaknak való munka, és én imádom csinálni. Kérelmeztem a felvételt a Bornemissza János Hagyományőrséghez, és tervezem, hogy megtanulok lőni elöltöltős fegyverekből, és szerzek majd valahonnan pisztolyt vagy puskát (ez persze több éves terv). Az aranyszablyások akik a Bornemisszába is benne vannak, szét akarnak válni az Aranyszablyától. Már előre is félek mi lesz ebből.
A mai nap amúgy életem egyik legjobbja, Tündérem elkísért, és fölolvashattam neki a várfalon, ragyogó napsütésben a versem, amit írtam neki. Igazán romantikus volt és remek, hogy iylen helyzetbe modnhattam el, beöltözve. Az más kérdés, hogy ő ezt az egészet a legkevésbé sem érétkelte (ha azt is modnta), de hát nem tehet róla senki, hogy nem az a romantikus, idealista típus:) Egyre jobban szeretem, köszönöm Uram!
Jah igen, ma a bemutatók előtt, volt egy ,,mise", de inkább hívnám istentiszteletnek, nem azért mert kálvinista volt (inkább volt katolikus), hanem mert nem is ez számított, nem volt pap sem, hanem pár vitéz őszinte tiszta szívvel imádkozott az Úrhoz, fölemelő élmény volt. És hát, el kell ismerni, hogy nincs jobb érzés, mint a ragyogó napényben, tiszta kék éggel a fejed fölött, a lőpor szagától megrészegülve, a lövésektől felélénkülve futni a várban kivont szablyával, megrohanva az ellenséget, miközben apró magyar kisgyermekek tucatjai néznek lenyűgözve, apák-anyák szíve mosolyog és ámul, és édes szívemért (aki oldalról figyel, és úgy érzem őt is védem) akár a halált is vállalva ordítnai tiszta szívből hogy: Jézus Jézus Jézus! - s csak szeretni.

Wonders of an ancient glory...

Hát, eljött az idő, hogy ismét ,,közkincsé" tegyem bánatomat, illetve problémámat. Mindenki tudja jól, hogy egy kapcsolat nem döccenőmentes, sok buktatója van, nehéz tud lenni, és blabla...én is így voltam ezzel, csak aztán végre megtapasztalhattam mennyire igaz.
Igazán szerelmes lettem, újra, tiszta szívből, és boldog vagyok. Viszont sok dolog miatt kissé elvagyok kenődve, és az egész kapcsolattal kapcsolatban azt a kérdést kell néha föltennem, hogy megéri-e mindezt?
Egyfolytában hiányzik, nélküle nehezen viselek minden órát, nemhogy napot...örülök ha kétnaponta láthatom pár órára (és itt egyfajta elnézést kérek az olyan pároktól, akik örülnek ha hetente vagy még ritkábban találkoznak, és minden tiszteletem az övék). És sokszor nem veszi észre mennyire igényelem csak azt, hogy érezzem a közelségét, hogy odabújjon hozzám. Nem kell egyfolytában tutujgatni, de amikor nincs más dolga és csak ül, igazán megtehetné azt, hogy arra a két percre az ölembe ül, nem tőlem egy méterre. Hiányzik az, hogy csak ritkán van igazi csók, hiányzik a gondoskodás érzése...hiányzik sokszor a felszabadultság érzése, az hogy nevessünk egy jót, hogy megértse amikor csak (,,feszültségoldó") poénokat mondok és nem komolyan gondolom, és ezért ne ledorgáljon és ne mondjon el valamit, mert nem veszem komolyan...
De mindezek apróságok ahhoz képest amivel egy mondatban összetudom foglalni a problémámat: Nem érzem, hogy szerelmes belém! Tudom, hogy szeret emberként, velem van és minden egyéb...de nem érzem azt, hogy férfi vagyok mellette akit kíván, akire vágyik, akibe szerelmes, akivel megakarja osztani az életét, a gondolatait, az érzéseit (mert például én megszeretném a magaméit vele). Megértem, hogy Ő ilyen, és azt is hogy nem házasság, de egy picivel szeretnék többet, valamiből amit hiányolok, mert sokra van belőle szükségem, egy érzést: mikor egy lány engem szeret fiúként.
De sokat köszönhetek az őseim erejének és hatalmas szívének, amit örököltem. Van elég türelmem, mert nagyon szeretem Tündéremet, nem is tudom igazából hogy kifejezni... Vele akarok élni, és érte...abban az értelemben nem tudok nélküle élni, hogy ha nem lenne és elveszíteném, meghalna egy darab a lelkemből, és utánna már más ember lennék, ha utánna át is alakul vagy ujjászületik is az a darab. Tudom, hogy A Fény harcosaként kell ezt az utat is bejárnom, s mivel szeretek, van elég erőm hozzá.

Tündérek márpedig vannak!!!

Hát,nagyon régen írtam ide bármit is. És az az igazság, hogy minden történés leírása nagyon sok idő volna, és sok munka, amihez most nincs kedvem. De történt valami az életemben, amiről muszáj egy pár mondatban beszámolnom. Hosszú várakozás, sok kínlódás, szenvedés és könny után, az Úr kegyelmet gyakorolt, s immár csak egy-két nap, és egy hónapos párkapcsolat lesz mögöttem egy olyan nővel, ki sokkal többet érdemel Vikinél, kit őszinte tiszta szívvel szeretek (szerelemből, amit soha nem hittem volna), s ki szeret engem. Több kívánságom nem is lehetne, nincs is igazán. Boldog vagyok, mint még sosem. Ilyenkor érti meg az ember, hogy mindig megéri a jóért küzdeni, mert nagy még a sötétség a világban, s a világot gyújtók: megkapják jutalmukat!

Uprising!!!

OPEN AIR METAL FEST HUNGARY 2010!!!! Na ezen voltam a napokban, és egyszerűen lenyügöző élmény volt. Annyi mindent mesélhenték, de ezeket nem szeretném leírni (egyenlőre, majd talán később), maradjanak meg csak bennem mélyen.
Egylelkem még a fesztivál előtt segített, hogy eleresszem Vikit...aztán a feszten egy Kitti nevű lány végre minden az emberi tudatosság szintjén lévő szerelmet kiűzött szívemből, melyet iránta éreztem. Küszönöm mindenkinek ezt az egészet!

Mindig ugyan azt a régi nótát fújom...

Ma végre ismét lett netem. Aztán megírtam a földrajz érettségit, ami érzésem szerint igen jól sikerült. Az edzés elmaradt, a táncházban elvoltam, ismét sikerült egy szép lánnyal táncolni, minden a szokásos.
S hogy miként vagyok? Kedden betöltöttem a 18-at. Szombaton volt a buli, s bedepiztem, elszomorodtam rajta, a felén itt se voltam, mert inkább elmentem sétálni, minthogy a többiek kedvét elrontsam. Szarul éreztem magam, nem volt jó. Valahogy minden szarnak tűnik. Nagyon rosszul érezhetném magam, de nem engedem ezt meg, nem hagyom, s valamelyest rendbe sikerült tennem a belső egyensúlyom, a lelki harmóniám.
Bánt még Tami, bár be kellett látnom, ez így volt rendjén, valóban nem érdemeltem meg őt. Illetve, megérdemelni megérdemelném mert vagyok elég jó hozzá, de ennek nem volt itt az ideje, és most nem vagyunk egymásnak valóak, lehet soha nem is voltunk és nem is leszünk, de most legalábbis semmiképpen, tehát jobb ez így. Mindkettőnknek másra van szüksége, ez tagadhatatlan. Egylelkem pedig az Úr szent jóvátételének köszönhetően boldog. Nem úgy mint én, de hát ez így igazságos.
Most várok szüntelen egy lányra/nőre, aki megszeret s fordítva, s vagy az lesz az érzésem, hogy ő az igazi, vagy szerelmes leszek belé nagyon mert...
Mert Viki iránt még nem lanyhúlt szerelmem, csak az alsóbb rétegekbe pakolódott, de mostanság olyan keveset látom hogy emaitt törnek föl az érzések. Nem szenvedek miatta úgy mint anno..s mégis eszi a fene a szívemet miatta. Eltávolodtunk, alig látom már őt, nem tudom mi bántja, mi a baja, nem tudok segíteni, pedig az egész barátság dolgot ezért vállaltam... ott hagyott... itt...
Itt, ahol már senki nincs velem, egy-két barátom egy darabig eltud kísérni, Egylelkem, hiszen az egylelkem...Lucám, s valamiért most úgy érzem leginkább Mazsi....de egy pontot túl..már ő sem...valamiért mégis őt érzem most ilyen szempontból(!) legközelebbinek hozzám, de magány lepi be a lelkem. Vannak még páran körülöttem, azok közül akiknek szintén nincs párjuk, de elbeszéléseikből meg az eseményekből mindig az szűrődik le, hogy valakinek/valakiknek mégis csak kellenének, kalandjaik vannak és a többi....nekem ilyenek nincsenek. Senki vagyok és semmi.
Ezért kell most magamat belül rendbe hoznom, mert ha magam se vagyok el magammal, nem szeretem magam, akkor kitől várhatnám el mindezt?. Csupán az a borzalmas hogy... tulajdonképpen jól vagyok, olyan értelemben, hogy elfogadom magam, nem negatív az önkritikám sőt...magyarul nyugodt vagyok és békés magamba, döntő többségében szeretem amilyen vagyok, elméletileg jönnie kéne már valakinek, mert mindent teljesítettem. Végtére is nem várhatok örök ideig Vikire, mikor....18 vagyok és
még nem volt rendes kapcsolatom és barátnőm! Vagy de? Tényleg ez a keserű sors lett nekem megírva? Beleborzongok ha ere gondolok, mert tőle nem várhatok soha viszonzást, s én pedig boldog akarok lenni, azaz szeretve lenni úgy, egy lány által.